Tündérblues

– Ha írrel beszélsz, légy résen: nem tudhatod, ember vagy tündér – mondta az oroszlán. Halkan és szelíden beszélt, nehogy halálra rémissze a gyanútlan lányt. A gyanútlan lány természetesen halálra rémült. De az oroszlán akkor már nem volt ott, ő pedig épp megérkezett a házhoz.

A Két Maryhez címzett fogadó ajtajában a két Mary állt. Koros, mégis időtlenséget sugárzó ikerpár valamely korábbi évszázadból.

– Isten hozott, lelkecske – mondta az egyik vagy a másik. Mosolyuk szívélyes volt, és túlvilági. A jövevény nem tudta, mit mondjon, ezért beszélni kezdett:

– Lázár Angelika vagyok. A nővérem foglalt itt szállást nekem. Írisz. Vagy Teodóra. Mármint tudom, hogy hívják a nővéremet, de két nővérem van, igaz, az egyikük most Toszkánában lehet, a másikuk Indiában vagy Komlón, de attól még a nővéreim persze, és a nevüket is tudom, csak nem emlékszem, melyikük intézte az ügyletet, hogy tudniillik ide utazhassam, hátha itt kigyógyulok a depressziómból vagy a tompavégűceruza-fóbiámból, nem mintha beteg volnék, csak olyan fénytelen lett minden egyik napról a másikra, és a sötét ismeretlen nyelveken beszél hozzám… Ügylet, ugye, ez a helyes kifejezés?

Az utolsó mondatot már olyan rossz angolsággal mondta, hogy franciául. Zavarban volt, pedig csak kétségbeesett. Hogy hiába utazott ide új élet reményében, ha egyszer magát is magával hozta.

A két Mary mindentudó tapintattal mutatta meg a szobáját, amely két nyári hónapra az otthona lesz. Azután Mary teát főzött neki, Mary pedig arról győzködte, hogy igazán fölösleges aggódnia, az univerzum mindannyiuk barátja.

Angelika a huszonhárom éves virágkötők határozottságával ellenkezett volna, de elöntötte a huszonhárom éves virágkötők bizonytalansága.

Amikor szállásadói a kisváros lakóiról meséltek hol vicces, hol még viccesebb történeteket, fel-felkapta a fejét. Már esteledett, amikor rá mert kérdezni. Egyenként és félve.

            – Pascal? A legkedvesebb filozófusomat is így hívják… De már rég halott.

– Csak az hal meg, aki sose élt. Aki meg él, annak valahol lennie kell, nem igaz? – göcögött Mary. – S mivel a tizenhetedik század az ő számára már véget ért, most itt van.

– Amadeus Bahr pedig….

– Igen, a regényhős. Jóravaló tudósember, Isten inasa, mindannyian nagyon szeretjük. Kissé bogaras, mert még nem ivott eleget, de majd belejön.

– És… Alicia Keys? Mint az énekesnő?

– Az énekesnő – hangsúlyozta szórakozottan Mary. – Itt lakik, mióta legyőzött egy viking nótafát a legrangosabb 9. századi zenemágia-vetélkedőn, s nem akadt újabb kihívója.

Angelika elmosolyodott. Eszébe jutott a perc, amikor rájött, hogy a „concrete jungle” a slágerben nem konkrét esőerdőt, hanem betonrengeteget jelent. Abban a percben döntötte el, hogy nem akar okosabb lenni a nyelvnél. Egyetlen nyelvnél sem. Éppen elég a saját buta eszénél okosabbnak lennie. Már amikor tud.

Lassú Vízre már rá se mert kérdezni. De anélkül is megkapta a kellő felvilágosítást:

– Ő a mi indiánunk. Egy lőporfüstös napon keveredett ide. Frederik, a gyógyversárus patikáriusunk fogadta be. Nappal békepipákat farag, esténként tengerésztanfolyamot végez. Online. Legalábbis ezt mondja. De még egyetlen óceánt sem láttam a szobájában! – kacagott föl a hölgy.

– Te az unikornisokat sem látod! – pirított rá a testvére.

– Mert azok láthatatlanok.

– A valóság a gyöngék kifogása.

– Láthatatlan unikornisok? – Angelikának elkerekedett a szíve, s megdobbant a szeme. Mélyen érintette, amit hallott. Egész gyermekkora föltolult benne.

– Úgy bizony! Emily Gold farmján. Aki a városkánk legkockás-flanelingesebb, legszakállasabb legírója. Romantikus varázsregényeket költ, ahhoz találta ki magának ezt a nevet. Közben elfelejtette a sajátját. De nincs is rá szüksége. Hiszen van új saját neve. És százhuszonhét láthatatlan egyszarvúja.

Angelika gyorsan megtalálta a helyét a város habókos életében. És még gyorsabban rájött, hogy az írek épp olyanok, mint Ray Bradbury tündéri novelláiban, a Nagyböjt első napjában és a Himnuszfutókban: gyönyörűek és halhatatlanok, mert bolond a szívük. Még Emily Goldnak is, pedig neki annyi szíve van, ahány regénye. Plusz a százhuszonhét láthatatlan.

Amikor, néhány nappal a hazaindulása előtt, ajánlatot kapott előbb Frederiktől (gyógyverskorrektornak kérte föl), majd Emily Goldtól (feleségül vette volna), végül a két Marytől (a fogadó A Két Maryhez és Angelikához projekt dolgában), háromszoros zavarba jött a háromszoros örömtől.

Boldog volt, és tanácstalan.

De nem volt egyedül.

Ezt egy ideje ő is érezte. S most meg is bizonyosodhatott róla.

Előléptem a levegő takarásából. Opálos, mályvaszín ragyogást öltöttem magamra, egy mély és tartózkodó barátság külcsínét.

– Aurum vagyok – mondtam szavak nélkül, nehogy megijesszem –, az őrangyalod. Szeretném, ha közösen szőnénk tovább a történetedet. Velem tartasz, lelkecske?