– Kihirdetem az ítéletet.
Vádlott, álljon fel! – A bírónő hangja megremegett, mintha szavaiba belekapott
volna a szél. De ahogy folytatta, mondatról mondatra nyugodtabbnak s
eltökéltebbnek mutatkozott. Szemét lehunyva beszélt, szelíd révületben, mintha
nem is ő, hanem általa egy éteribb hatalom nyilatkoznék meg. – A bűnökhöz,
melyeket elkövetetett, a jogrendszerünk által kiszabható legsúlyosabb büntetés
sem érne föl. Ennek megfelelően arra ítélem, hogy a mai naptól élete végéig
mindenki, akivel kapcsolatba kerül, bárki, akivel találkozik, akivel beszél,
akiről hallgat, vagy aki meghallgatja, minden egyes ember a földön kivétel
nélkül szeresse önt.
Az
elítélt meglepetésében hevesen köhögni kezdett, mint aki letüdőzött egy
villanyoszlopot. Az esküdtek szemöldöke fölbicsaklott, s már készültek volna
testületileg tiltakozni, de akkor megértették. Mindent megértettek. Ahogy,
lassan-lassan, a jelenlévők és a sajtó útján értesülő közvélemény is.
Csak
az első embert, aki bűneiért életfogytiglani közszeretetben részesült, csak őt
rázta a rémületes köhögési roham, a megváltó szégyen és a szigorú üdvösség
együttes erejével.
