Egekből forrásozó

A csillagok körbesereglik

egekből forrásozó lényét

és a kerubok bejelentik

az Úrnőisten érkezését

szájában csodák mézes csöndje

a fények szélén ő a margó

baljában a Teremtés Könyve

jobbjában alvós mackó

mert eljő minden éjszakára

az Úrnőisten minden este

hogy az álmokat megbocsássa

és az ébredőt megszeresse

A jövendő meséje

Egyszer lesz, hol nem lesz, túl az Óperenciás-csillagködön, még az Üveggalaxison is túl, ahol a kurta farkú hipercirkálók hipercirkálnak, lesz egyszer egy szegény isten, annak leszel három fia, boldogan élsz, míg az ásó, kapa, nagy harang el nem választja a párhuzamos univerzumokat, s ha a kvantummező-görbületek tovább tartanának, a te meséd is tovább tartana, aki nem hiszi, utánad jár, de a végtelen elfut véled.

Fűszálmese

Meglehet, a folyón túl is hallották a robajt, ahogy kristálypalotád összeomlott. Te azonban a romok közt ülve nem koronádat sirattad, hanem egy épen maradt fűszálban gyönyörködtél.

Minden egy, de semmi sem ugyanaz, jutott eszedbe valami, amit nem értettél.

Közben megesteledett. A túlparton fények gyúltak.

Elindultál a híd felé.

Nem a barbárok vendégszeretetében bíztál, hanem a legendák országában, ahol mindenki király, és mindenki szolga.

Bátran botorkáltál a sötétben, s botorkálsz azóta is; talán már rég azon a földön.

Olyan észrevétlen tud lenni egy híd, ha hallgat alatta a folyó.

Herceg nélkül

Fél hajnalba se telt, hogy a csillagemberek benépesítsék a világot. A földangyalok eljövetelére délben szinte már számítottunk; a zsebtündérek esti érkezését tapasztalt derűvel nyugtáztuk. Csak épp másnap reggelre megfeledkeztünk látogatóinkról. Minthogy szélnek eresztettük álmainkat, újra semmit sem tudtunk Fönícia kristályhegyeiről és Atlantisz tünde lugasairól; nem fészkelt fejünkben az ismeret, hogy a poézis elsőrendűen oázis (hiszen istenesszencia), hogy a mosoly titkolódzó terápia (mert titokban vagyunk gyógyíthatatlanok), s ahol a szavak napvilága fölsüt, illetlenség tovább magyarázni a mesét. Másvilági delíriumban élünk azóta; mágikus paradoxon tart hatalmában mégis és mindannyiunkat, az a fésületlen s indokolatlan bizonyosság, hogy nem jött senki, de Isten jött vele. Néppé lehet-e herceg nélkül a sokadalom?, kérdezgetjük az erdőt, s fél hajnalba se telik a válasz, amit a tengerek súgnak, de még nem nekünk.

Másvilágok

Négy másvilág létezik. A fák spiritiszta köztársasága az első. Fotonnak kell lenned, vagy kíváncsi angyalnak, hogy bebocsátást nyerj oda. A művészet párhuzamos valósága a második. Monteverdi tudta, Vivaldi tudta, Bartók tudta – mit is? Mi már elfelejtettük. A hit metafizikája a legismertebb másvilág. Tudvalévő, hogy ezért épültek a templomok: portálnak, űrhajónak, csillagliftnek az isteni transzcendenciához. A negyedik a nyelv. Isten beszédírói, a költők tudnak róla a legtöbbet. De az igazságot ők sem. Azt csak a némák és a halhatatlanok. És csak fűszálnak, kavicsnak, delfinrajnak adják tovább.

Négy másvilág létezik.

A szerelem ezek túlvilága.

Szélárnyék

Onnan ismered fel őket, hogy arcukra árnyékot vet a szél, mondta szenvtelen bölcsességgel, olyasféle hanghordozással, amelyet évek és bűnök érleltek véglegessé, de nem árulta el, kikről beszél, te pedig nem kérdezted meg, a holtakra vagy az angyalokra vagy, mindközönségesen, a szerelem betegeire gondol-e, eszedbe sem jutott faggatózni, oly nyilvánvaló volt, hogy fel fogod ismerni őket, nem a szél arcukra vetett árnyékáról, hanem mert képtelenek lesznek elrejtőzni és visszavonulni, annyira kiszolgáltatott mind, aki fénnyel él, annyira sebezhető és varázslatos és valószerűtlen, te pedig annyira szeretnéd már látni őket, a holtakat és az angyalokat és a szerelem betegeit, a szemükbe nézni és megrettenni a látványtól, mert nincs félelmesebb az aranykori tengereket őrző tekintetnél, hacsak a szél nem, amely árnyékot vet, és a szenvtelen bölcsesség, amelynek tudomása van minderről, akárkié a bölcsesség, az árnyék és a tekintet, akárki látja vagy tudja vagy hiszi, félelmes és valószerűtlen és varázslatos, amit látni fogsz, amit utoljára fogsz látni a földön.

(Az éneklő tenger)

Vers a Bárkán, korábbról:

http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/18-versek/3440-halmai-tamas-verse

(Nyomtatott megjelenés: Bárka, 2013/3, 17–18. o.)

(Ráolvasó)

Verselemző vers a Bárkán:

http://www.barkaonline.hu/uzenet-a-palackban/3616-uezenet-a-palackban-2

Mit súg a tenger?

Ami a fatörzsből kihallik

a cetek szívverése

lármáinknál jobban hasonlít

hegyi beszédre

Mese a megváltásról

Jönnek fekete elefántok

a mahagóni éjszakában

szívük helyén eleven átok

vérük csupa véralvadástan

de alászáll a fehér herceg

ki bűneinket elkobozza

s beleteszi a foglyul ejtett

elefántokkal egy dobozba

Oroszlánrész (23.)

Égkifejlet

– Mert nem tudtatok mindent egymás fülébe suttogni, föltaláltátok a könyvet, ezt a különösen okos alkalmatosságot – kezdte Zeren.

– Rémlik – bólintottam.

– Aztán néhányan rájöttetek, hogy léteznek titkos világkódok és párhuzamos univerzumok és alternatív történelmek.

– Ühüm – közöltem bizonytalanul.

– De csak kevesen mertétek összekapcsolni e két felfedezést. És belátni, hogy a könyv: csillagkapu, dimenzióablak, átjáró az eredetbe. Azaz az olvasás révén átléphettek a párhuzamos valóságokba, álcázza bár magát az ilyes alkalmatosság Neil Gaiman-novellának vagy Székely Magda-versnek.

Elbűvölten ittam szavait. Ő pedig folytatta:

– Megjegyzem, a könyv és az olvasás csak az egyik út a sok közül. Hiszen például a zene is kaput nyit, habár alaktalanabbul s tündériesebben teszi. Vagy a nevetés. A szerelem. A pingpong. A napsütés. A kutyák. Az erdők. A tenger. – Gyöngéden hadart el néhány lehetőséget.

– Ezek mind másvilági kapuk… illetve hírnökök? – Próbáltam úgy tenni, mint aki mindent pontosan ért. És mindent azonnal fölfog. Szokásom szerint gyors voltam, mint egy lumbágós villám.

– Csak másvilág van. És csak kapuk, és csak hírnökök. Tehát igen. Idebent van az odaát. Ha érted, mire gondolok.

Sokat sejtetően megvakartam a fülem botjának a tövét, aztán a szárát, aztán a fejemet a szélrózsa minden irányában.

– Most pedig üzenhetsz.

– Tessék?

– Én is hírnök vagyok, emlékszel? És vissza kell térnem a Holdkeleti Hetedik Királyságba. Volna kedved esetleg némi hírt rám bízni? Innen oda, tudod – csipkelődött, de a morgásába melegség vegyült.

Összeszedtem magam. Igyekeztem oly tisztán és üdén beszélni, mint akinek Gesualdo-madrigálok fényesítették meg a torkát.

– Ööö…. – tört elő belőlem a diadalmas nyöszörgés.

Nem láttam jól, de mintha pofáját a mancsába temetve fuldoklott volna a nevetéstől.

– Szólj, ha kitaláltad. Addig itt leszek – mondta vidáman.

– Hol?

– Ahol az itt van. Sehol és mindenhol.

– S hogy találok rád?

– Nem kell rám találnod. El sem veszítjük egymást.

– Ígéred?

– Nem kell ígérnem, míg itt vagyok, márpedig én mindig itt vagyok.

– „Barátaim az állatok, / s az emberfölötti áramok” – dúdoltam megkönnyebbülten.

– Ez már az üzenet? – nézett rám figyelmesen.

– Nem. Ez Weöres Sándor.

– Tehát üzenet – bólintott.

Nem vitatkoztam vele, elvégre a barátom volt. És ma is az.

Ugye?

Oroszlánrész (19–22.)

Félangyalok

– Igazán figyelni valakire: szeretetmisszió. Az angyaltestvériség tagjai tudják ezt, a félangyaloknak még tanulniok kell.

– Félangyalok?

– Emberek, ha így ismerősebb – bökött oldalba évődve.

Miután visszakecmeregtem a szomszéd szobából, ahova átbucskáztam, szerettem volna még valamit kérdezni. Az angyalokról. És az emberekről. Talán az oroszlánokról is.

De nem jutott eszembe sem a kérdés, sem az, hogy kérdezni akartam. Túlságosan lekötötte a figyelmemet Gubó, akinek túlságosan lekötötte a figyelmét Zeren, aki túlságosan elaludt, és széthortyogta a lakótelepet.

Vízszintes

– Fektünkben máshogy működik az agy – tanította Zeren. – Más gravitációs és magnetikus erőhatások érik. Ezért is más az álomi tudat, mint az éber elme. Ahogy a vízszintes test is másfajta csodáknak van kitéve. Példának okáért… – de nem fejezhette be. A másfajta csodák maradéktalanul elnyelték éber elméjét. 

Be nem áll

– Istenre hangolt beszéd a költőé, ha angyalfrekvencián szól a verse – osztotta meg Zeren a legújabb elméletét.

– Miről ismerem fel az ilyen verset?

– Hogy az olvastán be nem áll a szíved.

Nem enged

– Nem enged el, míg el nem engeded – figyelmeztetett Zeren.

– Micsoda? – tudakoltam.

– Bármi, amit nem engedsz el. Tehát minden.

Oroszlánrész (14–18.)

Minden angyal

– Félreértés, hogy iszonyú: gyönyörű minden angyal – igazította ki Zeren Rilkét, amikor verseket olvastam föl neki a kedvenc könyveimből.

– Ezt a sort talán nem kell szó szerint érteni… – vetettem föl.

– Nem szó szerint értve még nagyobb félreértés – zárta le a diskurzust a bozontos hermeneuta.

Egyetlen ember

– Egyetlen ember élte túl a kiűzetést, menekedett meg az özönvíztől, és került ki élve a háborúkból. Te, mindig te, mindig a te. Egyetlen ember él a világon. Az összes többi csak tükör neki, ahogy arca is csupán maszk, amely Istent rejti.

– És az oroszlánok? – böktem közbe.

Zeren válasz helyett jól nevelten hahotázni kezdett.

Fény és szellem

– Valahányszor, amikor görcsbe rándítja a fényt a félelem, gyermek születik. Göcsörtös inkarnáció az ember, de amint a szeretet kisimogatja, újra fény lesz, és szabad szellem – nyugtatgatott Zeren, pedig nem is voltam feldúlt. Legföljebb kicsit göcsörtös. És komor. És félős.

Válasszerű

– Néha nem válaszolsz, amikor kérdezlek – korholtam Zerent.

– Ha mindig válaszolok, sosem tanulod meg, hogy először magadat kérdezd. Mert a kérdés: reakció. Egy már meglévő felelet (ti igazságnak nevezitek) hívja életre. Az elfeledett válaszokhoz azonban szebb és rövidebb út vezet a csenden át, mint a fecsegő kíváncsiság sűrűjében – mondta, egészen válasszerűen.

Szelídország

– A szelídek országában csak a fény kerül napvilágra – szögezte le Zeren.

– És más helyeken? – érdeklődtem.

– Nincs más hely – örvendezett a bölcs állat.

Oroszlánrész (12–13.)

Az auratolvaj

Aznap szomorú voltam, mint egy álláskereső angyal. Mint egy műszerész, akit elromlott napórához hívnak, de nem találja a szemüvegét. Mint egy félbetört jógamester. Mint egy bűntudatos auratolvaj. Mint aki ráébred, hogy bezárt minden delfinakadémia és unikornisképző. Mint az utolsó eperrügy az utolsó apokalipszis után. Mint egy amnéziás szupermanó a csodák szigetén. Mint a szélnek eresztett szavak tolmácsa. Mint aki egy íjászversenyen nem a győztest ünnepli, hanem a megsebzett céltáblát szánja. Mint egy meg nem írt Lázár Ervin-mese.

Aznap szomorú voltam, de Zeren még úgy is szeretett.

  

A következő ötven év

– Angyaltudattal élni. Gyógyító történeteket írni. Istenkereső űrexpedíción venni részt. Megnyitni a beszélő könyvek boltját. Kiismerni a mosoly metafizikáját. Fölfedezni egy új színt a teremtésben. Szeráfok szemével látni a világot. Nagyjából ez a tervem a következő ötven évre – kacsintottam Zerenre.

– Jó terv. De a következő öt percre kell időzítened, különben azt kellene hinnem, nem is gondolod komolyan – mosolygott bölcs lakótársam.

Oroszlánrész (8–11.)

Maszkok

– A valódi maszk nem elföd, hanem ellenkezőleg: megmutatja az arc mögötti lényeget – mondta Zeren farsang havában. Egy álarc mögül. Amely egy oroszlánt ábrázolt. A megszólalásig olyat, mint az én maszkom. A jelmezbálban össze is kevertek bennünket. „Milyen jópofa tigrisek!”, mutogattak ránk.

  

A legvidámabb bluesgitáros

– Nem jókedvemben vagyok boldog – morogta Zeren darabosan, mintha beszéd közben mogyorót rágna. – Az Úr akarja így.

Persze ilyenkor csak játszott. A legvidámabb bluesgitárost utánozta, akiről azt olvastuk, boldog mogorvaságban töltötte napjait, miközben a világ legvidámabb bluesdalait komponálta. Persze csak játszott ő is. Egy még saját magánál is vidámabb bluesgitárost utánozott.

Homokvár

– A sivatag csak terjengős zátony. A tengert keresd – tanácsolta Zeren, amikor hasra vágódtam a magam építette homokvárban.

Ahány lélek

– Minden gondolatunk, szavunk, tettünk befolyásolja a világegyetem sorsát. A múltban is – kezdte Zeren. – Az én a világ közepe: annyi közepe van az univerzumnak, ahány lélek lobog benne – folytatta a tanítást. – Aki igazán hallgat: hallgatózik. Istenre fülel – mondta végül.

Mit kérdezhettem volna ezek után? A bundájába fúrtam a fejem, így aludtam el.

Oroszlánrész (4–7.)

Szavak, amelyek nincsenek

– Mesélj nekem Isten szépségéről – kérleltem a sörényest.

De Zerennek erre nem volt szava.

A molekula-projekt

– Megnevettetni egy molekulát – tájékoztatott Zeren, amikor a költők feladatáról (akiket ő Isten játékmestereinek nevezett) kérdeztem.

Ki más?

– Szót érthet-e egy ír kobold s egy hindu isten? – kérdeztem kétségbeesve.

– Ki más, ha ők nem? – álmélkodott Zeren.

Egyetlen igazság

– Egyetlen igazság sem ér annyit, hogy elszomorítsuk vele egymást – dünnyögte Zeren, amikor az igazmondásról kérdeztem. Máig nem tudom, igazat mondott-e.

Oroszlánrész (1–3.)

A Holdkeleti Hetedik Királyság 

Az oroszlán nem várta meg, hogy halálra rémüljek. Gyorsan és illedelmesen bemutatkozott:

– Zeren vagyok, és a Holdkeleti Hetedik Királyságból hoztam híreket számodra.

Gubó, a tengerimalacom – akárha a Nagy Rojtevő Versenyre edzene – érdeklődve rágcsálni kezdte a fenevad földet seprő sörényét, amit az elnéző derűvel vett tudomásul. Ettől én is felbátorodtam. Abbahagytam a sikoltozást, és kidugtam a fejem az ágy alól.

Egy apokrif kínai naptár szerint a pónipacik évében jártunk, de ezt sem találtam elégséges magyarázatnak a szokatlan esetre.

– Hogy kerültél ide? Mit akarsz tőlem? És hogyhogy beszélsz?! – bukdácsolt a nyelvem a szavak között.

– Úgy kerültem ide, mint te. Az univerzum kegyéből. És, mint említettem volt, híreket hoztam. Ha pedig nem beszélnék, hogyan értenéd, amit mondani akarok? – csóválta a fejét.

– Na de… miféle híreket hoztál nekem? – folytattam a csodálkozást.

– Az a kérdéseidtől függ – mondta a nagyon rémisztő vendég nagyon szelíden, s megesküdtem volna rá, hogy közben kacsintott is.

Gubóra.

Mert keresed

– Azért nem találod, mert keresed – ásított Zeren.

– Mit? – kaptam föl a fejem csodálkozva.

– Na ugye – bólintott elégedetten.

Az út illúziója

– Nincs szükség útra. Évezredek művelődéstörténete, vallási hagyományai és művészi törekvései boldogtalan összhangban értették félre az út toposzát. Nem célba érned kell, hanem megállnod egy helyben. Minél mozdulatlanabbul. Belső mozdulatlanságról beszélek, természetesen. Hogy ebben a kóborlásmentes harmóniában ráismerj a benned élő istenire, s szinkronba kerülj Istennel.

Ezt akkor mondta Zeren, amikor eltévedtem az életemben, mert időnként mindenki eltéved az életében, s most rajtam volt a sor.

A fehér szoba

A vadnyugat íratlan törvényei szerint írástudónak lenni veszélyes. De Szilaj Fülöp, az apacs antikvárius többnyire fittyet hányt a vadnyugat íratlan törvényeire. Így eshetett meg, hogy miután jelentős nehézségek és egy óapacs vadásztőrkészlet árán hozzájutott az Angyal–francia szótár egyetlen épen maradt példányához (ahhoz, amelyik átvészelte az alaszkai nagy kolbászsütő versenyt és az armageddont), azonmód tanulmányozni kezdte, miközben glória nőtt a feje fölé.

A hír hallatán – hogy Alaszkában kolbászsütő verseny volt – Leonard letette a bendzsóját, és izgalmában a fogát kezdte szívni. Leonard vámpír volt, de tapintatos és félszeg. Diabolikus akkordokat is csak hébe-hóba s mintegy véletlenségből fogott le hangszerén; igaz, olyankor kapatos volt és boldog, és Eric Clapton White Roomját sikoltotta a sziklás éjbe.

A zene elhallgatván Drien, a seriff lánya (emellett tündér, virágkötő és gyönyörű) abbahagyta a táncot. Pedig tudta, hogy Leonard iránti érzelmeit a tánc fejezi ki leghívebben. Különösen az a rész, amikor a koreográfia szerint rövid toppantás és hosszú csók következik.

A tánc abbamaradván az ivó közönsége megérzett valamit az új idők újféle varázsából, és leszámolt addigi életével. Más szóval Alantas Bill és bandája bibliaárusokká lettek, és rászoktak a madártejre. (Kivéve Nyikhaj Fredet, aki pandasimogatót nyitott, és a gesztenyepürére szokott rá. Nagyon sok tejszínhabbal.)

Ezek után a seriff előbb szertartásosan kirázogatott a szakállából egynehány molylepkét, majd emlékeztette a kisváros polgárait lánya csodálatos képességeire.

Mindenki tudta: a tulipánhagymából, ha Drien ülteti el, angyal hajt ki. A szótár segítségével már azt is megértették, mit mond az angyal. Ezt mondta: „Isten gondolataiban olvas, aki vers fölé hajol, vagy ért a szerelmesek nyelvén, vagy napfényben fürdeti arcát”.

Az üzenet hallatán az ivóba visszatért az élet, zajosabban és megveszekedettebben, mint valaha.

Leonard bendzsózott, Drien táncolt, Isten nevetett.

Éber mámor

Amerre indulsz

csak fény és hang lesz

éneklő Indus

tündöklő Gangesz

védikus álom

mágikus ösvény

túl a világon

hang leszel és fény

eleven szútra

a test imája

az egek súlya

alól kiválva

templomi boldog

jógagyakorlat

ahogy a szobrok

földig hajolnak

tündöklő szemmel

éneklő szájjal

élni az ember

holtan se átall

visz éber mámor

aranyaránya

árnyékirányból

istenirányba

Álommenüett

…és elindult hogy megkeresse

a világban a jobbik részét

hosszan nézett tengerszemekbe

és a tengerből szemek nézték

messzebbre tévedt minden útnál

az ágyad alá is benézett

de nem mondta el mert aludtál

hogy ott alszik a jobbik részed

szélmesterek árnyékszobrászok

hívták követték más utakra

kútba merült toronyba mászott

Isten zsebét is átkutatta

a világ végén láthatatlan

világok várták és egy álom

hogy álmodban ágyad alatt van

s jobbik része fekszik az ágyon

A kalóz, aki holdra szállt

Senki nem rabolja meg oly gyöngéden a csillagokat, orozza el a napistenek kincsét, s ejti zsákmányul az ég mítoszait, mint a kalóz, aki holdra szállt; senki.

Csak a szerelmesek.

Kátyús utak éje

Egy fekete elefánt állt az ajtóban.

– A lelkedért jöttem! – dörögte köszönés helyett.

– Mi szükséged rá? – kérdeztem gyorsan és ösztönösen, csak hogy ne legyen időm megijedni.

A szörnyeteg meghökkent. Aztán teli tüdőből felmondta a leckét:

– Uram, a Gazkirály küldött érted, hogy szolgája légy ma és holnap és örökkön-örökké!

– Miért? – dőltem fáradtan az ajtófélfának. Kezemben már nem remegett a pohár bor.

– Mert őt szolgálni kiváltságos jutalom, és érte halni dicsőséges vég! – trombitálta arcomba a groteszk bestia.

– De miért?

– Mert a Setét Szegletek Ura úr lesz mindenen!

– S az jó lesz neki?

– Hát… Igen!

– Szerintem nem. Se neki, se neked, se nekem. Inkább sétálj egyet, attól kitisztul az ormánycsakrád is. Gyönyörű, holdfényes éjszakánk van. És még gyönyörűbb hajnalt ígér.

– De én a lelkedért jöttem! – Ezt már nyöszörögve üvöltötte a rém.

– Sajnálom, ebből nem lesz üzlet. Az érveid nem győztek meg. Jó éjt, barátom. S csak óvatosan a sétával, errefelé kátyúsak az utak – kacsintottam a megrökönyödött óriásra, és becsuktam az ajtót.

Majd visszaültem kedvenc karosszékembe, hogy a vörösbor és a szantálfüstölő és a Mozart-szonáta társaságában időzzem még kicsit lefekvés előtt.

„Ha minden ilyen könnyen menne…”, sóhajtottam, és Emilyre gondoltam, meg arra, hogy végre beszélnem kellene vele.

A bűnök kútja

A bűnök kútja a falu határában állt. Az átutazó (ha lett volna ilyen) ki nem találta volna, mi célt szolgál a gondosan körbekerített mélység. Alján, igaz, víz csillogott, de se veder, se kötél nem függött fölötte.

Bűnök kútjának nevezték, hiszen nemzedékek óta oda járt vezekelni, aki vétken érte magát. A hazudós a hazugságát dobta bele, a tolvaj a mohóságát vetette a mélybe, a rest a tunyaságát rázta ki magából, s ejtette a kút fenekére.

Egyvalaki nem járult a kút elé még soha. A pásztorlány, aki délutánonként a falu koboldjaira vigyázott a réten, nehogy elragadja őket a szélmadár.

Azt tartották róla, hogy ártatlanabb a mezők liliomainál. Szelídebb, mint a legszelídebb vers. Olyan tiszta, hogy a bűneivel is Istent dicséri.

Egy szép (nem is szép: gyönyörűséges) napon mégis ő hajolt a kút fölé, meredt hosszan a lenti világba, és zárta tekintetébe a bűnök seregét. A koboldok, akik biztonságos távolból figyelték, később úgy mesélték: a pásztorlány a poklokba tekintve tágra nyitotta, majd az égnek fordulva lehunyta a szemét. És amikor újra rájuk pillantott, szeme helyén két nap ragyogott. Egyetlen mondat hagyta el száját: „Hadakoztam démonaimmal, de tudnotok kell: ők angyalok mind, s a démon én vagyok”.

Azóta a falu históriája új horizontok felé tart.

A bűnök kútját eltömte a föld, benőtte a fű, és tulipánágyássá simogatta az emlékezet.

A pásztorlánynak akkor nyoma veszett (utoljára a megbocsátás ligetében látták), mégse hihetjük, hogy történetét lezárta a gondviselő képzelet.

Ha két napot látunk ragyogni, holott csupán a szemébe néznénk valakinek: a koboldvigyázó leány lesz az.

S bárhol kerül sor erre, hívjuk jó szívvel a megbocsátás ligetének.

Éjszaka a próbák földjén

Hívjuk a harcost Aurumnak

a hercegnőt Amadeának

és ha a szobán átvonulnak

pikkelyes hordák gólemárnyak

Aurum vonja ki a kardját

Amadea vessen keresztet

vagy fordítva ha úgy akarják

csak fusson szét a rémsereglet

ahogy udvari csillagjósok

jövendölték égi ködökből

az arcunkat viselő trollok

s a sárkánynagyvezér se bömböl

a támadók szekrénybe űzve

támadjon kedv almateára

azzal koccintsunk jobb felünkre

Aurumra Amadeára

A zarándok kardja

Mikor a vándor kezében megvillant a kard, az útonálló menekülőre fogta. Rémülten iszkolt, nem érhették utol a zarándok szavai:

– Vedd a kardom is, oly ügyetlen vagyok, még megsebeznélek vele!...

A szer

Az elvonási tünetek nem jelentkeztek mindenkin azonnal. Legtöbbünk talán észre sem vette volna, hogy valami nincs rendjén, ha a világ nem bolydul föl. Nem zavarodik meg. És nem kezd el rohanni a végzetébe.

Idővel azonban mindenki megtapasztalta, mit jelent a szer nélkül élni.

Kézremegés és szájszárazság. Víziós, mocsaras álmok éjszaka és vizenyős, gyilkos tekintetek napközben. Zizegő-sustorgó téboly a fülben, az agyban, a szívben és aztán csak a szív helyén. Fájt minden. Hánykolódva, kallódva, kínlódva éltünk.

A szükséges szérumon nem dolgoztak tudósok, mert ahhoz tudniok kellett volna, miféle szertől váltunk függővé. Mikor és miért. S most hova lett – belőlünk vagy a világból.

Tökéletes biokémiai csapdában vergődött a fajunk; legalábbis így hittük.

De akkor valakinek eszébe jutott egy Weöres Sándor-vers. Másvalaki véletlenül elmosolyogta magát, és úgy maradt a szája. Egy harmadik, igaz, búcsúzásképpen, megölelte a kutyáját. Volt, aki a tengert akarta látni, amíg van szeme, és vannak partok. És énekeltünk a gyermekeknek. És reggel lerajzoltuk, amit az álom is eltakart előlünk. És megvendégeltük a szomszédot, akinek a nevét se kérdeztük huszonöt éven át.

És meggyógyultunk.

Aprópénz

Egy régi legenda szerint (igen réginek kell lennie, különben büszke könyvtárak tartanák becsben, s nem az írnoki fantázia tanúskodnék róla) Isten kincsét a költők váltották aprópénzre.

Hogyan?

Képzeljünk el egy érmét, amelynek egyik oldalán a vers az írás, a másikon Isten portréja a fej.

De nincs másik oldala.

Vizesárok

A világ végül elszivárog

mint vár alól a vizesárok

csak a benső tenger imája

csak a fény kerül napvilágra

csak vizek alatt vitorlázó

mondataival Lator László

türkiz partok ígéretével

Arany Babits Vasadi Péter

és Rába György és Székely Magda

Gergely Ágnes Johanna Jónás

mennyi lélek lélekszakadva

föníciai jó hajóács

a világ végül elszivárog

el a királyok walesi bárdok

de bárka helyett az öröklét

elküldi értünk kikötőjét

A sárkány, aki félrenyelte a teliholdat

Talpát füvek csókolták, homlokára fények fontak koszorút, ahogy sétált a hárfaligetben, kezében a kezemmel, sarkában a mesék unikornisával. New York és Toszkána és India és Japán összes istenei a csodájára jártak, ebben biztos voltam, és még az elfek, elementálok, gnómok, koboldok, manók, sellők, szirének, szilfek, szalamandrák is, és Amadeus Bahr egy másvilági regényből.

Az én gyönyörű feleségem, sóhajtottam elbűvölten.

Aztán a kislányom, aki nem szeretett remény nélkül képzelődni, figyelmeztetett, hogy az anyja két éve halott, térjek végre vissza a valóságba.

Aztán egy belső hang rám pirított, hogy soha nem is volt kislányom, miről beszélek.

Aztán az, aki engem talált ki, megállt a konyhában, fancsali képpel, mint egy sárkány, aki félrenyelte a teliholdat, és többé nem jutottam az eszébe.

Felhőnavigátor

Sokáig azt hittem, bármi megtörténhet. Ma már tudom: minden megtörténik. Az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökét Felhők Lassú Táncának hívják. Mert az indián törzsek a 18–19. század folyamán nemcsak egymással fogtak össze, de az istenek is pártolták őket. Ebben az univerzumban. Így ma, 2013-ban a világ legbefolyásosabb hatalma, az USA – indián állam. Tele varázslattal és totemekkel. Az is megeshet, hogy holnap – sok-sok millió kilométeres távolságból – digitális füstjel adja tudtunkra: Baglyokkal Háló és mokaszinos-szkafanderes egysége rendben leszállt a Marsra. A Felhőnavigátor célba ért.

Mert minden megtörténik. Elég lekésni a buszt (a szokásos járatunkat), és várni tíz percet a következőre, amelyre már nem mi, hanem a megkésett, párhuzamos énünk száll föl, s utazik rajta egy párhuzamos valóságban a párhuzamos munkahelyünkre. Az alternatív történelem nem hipotézis, nem is bonyolult számítások elvont végeredménye. Az alternatív történelem minden buszmegállóban ott leselkedik ránk.

Ne méltatlankodjunk, ha az illető, akivel találkát beszéltünk meg, késik néhány percet. Ki tudja, miféle galaktikus tűzharcba keveredett két utcasarok között. S hogy ki is az valójában, aki végül megérkezik, arcán az ismerős mosollyal, mégis egy idegen világ levegőjét hozva.

Álljunk készen mindenre. És mindig legyen nálunk békepipa.

Logoszféra

A nyelv lakatlan bolygó

ima szerelem vers kell

benépesíteni zsibongó

istennőkkel félistenekkel