A műsor műsorvezetője

Alfonz, a barátom gunyorral idézi, amit a rádióban hallott: „A műsor szerkesztője X, műsorvezetője Y”. Nem való mikrofon elé, aki képtelen a helyes beszédre!, fortyog.

Értem álláspontját. A „műsor műsorvezetője” redundáns szerkezet. A műsornak vezetője van, aki történetesen a műsorvezető (ha birtokos jelzős szóösszetételben adjuk meg státuszát).

Egyetértek Alfonzzal, de indulata bánt. Egy különben kitűnő rádiós ártalmatlan bakiján mérgelődni: értelmetlenül önmérgező magatartás.

Rémlik, lapszerkesztőségi korrektor koromban engem viseltek meg legkevésbé a helyesírási hibák, nyelvhelyességi tévesztések, szóhasználati bizonytalanságok; avagy legalábbis nem kárhoztattam miattuk az illetékes betűvetőt. Érzékenyebb kollégáim okkal észrevételezték az anomáliákat, de – ma is úgy gondolom – túlbecsülték azok jelentőségét. Nem dől össze a világ, ha egy-egy mondat tartópillérei megroppannak. Ráadásul: melyikünk ne volna vétkes – s nem csak grammatikai övezetekben?

Több segítséget nyújtunk a megítélő szigornál azzal, ha segítséget nyújtunk. Például a megértés – önismereti kalandnak is beillő – türelemjátékával.

Színpadias nagykabát

Alfonz, a barátom a szabályok elhivatott barátja. Ami nyelvi esetekben (is) félreértések forrása lehet.

Aki az óvodát [Óvodá]-nak, a szabadcsapatot [szabaDcsapat]-nak ejti, nem helyesen, hanem rendhagyóan beszél: a hiperkorrekció gyakori hibájába pottyan. (Amennyiben helyes alakot „korrigál” helytelenné.) Azt gondolván, betűk írják elő, hogyan beszéljünk; holott ez jobbadán fordítva áll: a szótárak és nyelvtanok csak követik a beszélt nyelv élő változásait – ezért változnak a szótárak és a nyelvtanok. Nem elő-, hanem leírnak.

A színpad is [szímpad], sőt [szimpad], hiszen a p, mely ajakhang, a könnyebb hangképzés érdekében magához közelíti az n-t, amely foghang – így az avval rokon m-et ejtjük végül (képzés helye szerinti részleges hasonulás). A szabadságot is mondjuk nyugodtan [szabaccság]-nak (ez az összeolvadás jelensége) – a kevéssé finom hangzás nem csorbítja a fogalom szépségét.

Nem kerülünk [csabdá]-ba (zöngésség szerinti részleges hasonulás), ha a [tejjes] hasonulástól sem fázunk.

Előbb-utóbb talán Alfonz is leveti nyelvhasználati [natykabáttyát].

A szépirgalom műfajai

(Brassai Gabriellának, Esztergomba)

Hűség ecset mozdulataihoz

köti a kezet. Lélekről fest aktot,

ki az éjszaka katalógusát,

mint az angyalok, szabadelvűen

megaranyozza, s örmény mágiával.

Tengert örömre halak ingerelnek.

Távol magamtól közeledem hozzánk.

Nyelv és szabadság

Már szavainkat is elorozzák!, füstölög a mennyezetig Alfonz, a barátom.

Gyanakodva ocsúdom felé. Tudván, hogy a szavak eltulajdoníthatatlanok: a nyelvnek nem birtokosa, inkább – hozzávetőleges metaforával – társa vagyunk.

Kik?, kérdem óvatosan.

Azok!

Ők, pontosítok önkéntelenül. De kik ők?

Akik melegnek hívják a homoszexuálist, berzenkedik. A cipó meleg. A napfény is. De egy ember?

S a melegszívűek?, kérdezem. És folytatom:

Nem hinném, hogy hamarabb hűl ki levesünk, ha a „meleg” jelző nemi irányultságot is jelöl. Végtagjaink sem hibádznak, pedig bútornak is van lába, kesztyűn is ékeskednek ujjak. Ha egy szó többjelentésű, attól értelemszerűen a nyelv is, mi is csak gazdagabbak leszünk, toldozom mondandómhoz.

Alfonz, látom, bajban van. A galádkodáshoz nyelvi ürügyet kereső homofóbia érvrendszerét vette kölcsön akaratlanul, melyről kiderült: se érv, se rendszer. Csak homofóbia. (Lám, egyjelentésű szavainkkal is leírhatók olykor keserítően bonyodalmas jelenségek.)

A szabadság – mely az emberi méltóság egyik biztosítéka – számtalan módon sérthető, sebezhető; a lelketlenség tobzódik a leleményekben.

Ha más életébe belekotnyeleskedni éppenséggel nem tud is, nyelvhasználatát korlátozni örömmel kész sokunk.

A retorikai többes szám, remélem, Alfonzot már nem takarja.

(Korrektorglosszák 72.)

http://e-nyelvmagazin.hu/2019/11/13/a-negyedik/

Szeretni bolondulásig

„Love”, mondja az angol a szeretetre. És a szerelemre is. Mondja Alfonz, a barátom. Nincs kifejezőbb nyelv a magyarnál!

Nincs, bólintok. Csak megannyi éppennyire kifejező.

Rám hökken. De a rímeink, a szójátékaink, a mondattanunk…, sorolja érveit.

És más nyelvek rímei, szójátékai, mondattana, felelem. Amelyek azoknak az anyanyelvi beszélőknek éppúgy különlegesek, mint nekünk a magyar szókincs, grammatika, költészet. Minden nyelv a szólamló közösségnek megfelelő mértékben, tehát tökéletesen gazdag és árnyalt. Miért becsülöd le a kecsua bölcsődalokat? És az etruszk pékek szaknyelvi terminusait? És a francia irodalomtörténetet?

Alfonz a gondolataiba süpped. Anyacsöndbe burkolódzik. Próbálja újraértelmezni a népszerű legendát a magyar nyelv páratlanságáról. Pedig nem kellene. A magyar valóban páratlan. Ahogy az összes többi élő és holt nyelv. Nekünk a szerelemre és a szeretetre van két külön szavunk. Más jelrendszerek egyéb fogalmak kitisztázásában serénykednek. Ki-ki a maga módján s igényei szerint épít hibátlan nyelvi univerzumot, melengető anyanyelvi hazát.

Szeretettel – sőt szertelenettel – nógatom Alfonzot, fogadná el a világot, ahelyett hogy hunyt szemmel naiv valóságtagadásokat halmoz.

Innen már gördülékenyebb a diskurzusunk. Közösen ámulunk rá a „szeretteink” szó makrancos jelentéstanára. (Hiába szeretem a mákos gubát: szeretteimről szólván csak a családias közelségben fontosakra gondolok.)

Együttes fölismerésünk, hogy a fok-mérték határozó olykor fordított eleganciával működik: „nagyon szeretlek”, mondom barátomnak, de közlésem intenzívebb, ha szerelmemnek csak annyit sóhajtok: „szeretlek”.

Mindenesetre, búcsúzom el Alfonztól, etruszk hajadonnal találkázván legtanácsosabb, ha egy ölelés morfológiájához folyamodsz.

(Korrektorglosszák 71.)

http://e-nyelvmagazin.hu/2019/11/03/osztalyreszunk/

Őskeresztények

„Meséljen kicsit magáról”, kérlelted

a kéregetőt. Riadalmas asszony

a presszóterasz peremén. Megállt,

hajlottan és hús nélkül, mint aki

egy másik örökléthez tartozik.

Jézusnak adtad, amit szép kezébe.

S ő visszatért katakombáiba.

Napjaink

Alfonz, a barátom háborog. A „Szép napot!” köszönés népszerűsége zavarja. Modoros, mondja. Anglicizmus, teszi hozzá. Idegesítő, zsörtölődik. S mi a baj a „Jó napot!”-tal?, kérdi sóhajtva.

Semmi baj vele, biztosítom, s most lett még egy formulánk, amivel semmi baj nincsen. A „szép” egyetlen grammatika szerint sem csúfabb jelző, mint a „jó”. S nemde attól csak gazdagabb lesz a nyelv, ha friss elemekkel gazdagodik?

Hogy modoros és idegesítő? Én a cékla ízéhez nem tudok hozzászokni, de se idegesítőnek, se modorosnak nem találom ezt a jámbor zöldséget. És a kedvelőit sem.

S meglehet, angol hatás gyökereztette meg ezt az újabb kifejezésünket. De valóban kommunikációs gettóban kívánnál élni, idegen nyelvi befolyásoktól elzárva?

Az alakulás, átalakulás természetes létmódja a nyelvnek is. Mitől fél, aki a változástól?

„Szolgai átvétel!”, jajong Alfonz. Mint a „szolga” szavunk, mely szláv jövevényszó?, kérdezem ártatlanul.

Elgondolkodik. Látom, elköszönne már, de vacillál a lehetőségek között.

Hallgatok: nem akarom előírni neki, milyen szerkezethez folyamodjék. Talán ezután már őt sem fogják sérteni az önképétől elütő identitások. Mások szabadsága tehát – melynek a szabad nyelvi önkifejezés az egyik záloga.

(Ezt a glosszát nem Nádasdy Ádám jegyzi. Ő jobban írta volna meg. Sőt: szebben!)

(Halhatatlanok napja)

A BárkaOnline-on:

http://www.barkaonline.hu/primer-primor/6959-halmai-tamas--halhatatlanok-napja