2013. október 12., szombat

Jótét lélek

Ha a reinkarnáció misztériuma megengedné, hogy a múltban szülessünk újjá, olyan kort választanék, amely még tud az igazságról, s bűneimet nem hagyja megtorlatlanul.

Pedig jót akartam, mindig és mindvégig.

Szélhámos voltam, de Isten szélhámosa.

Egy Újdelhibe tartó, fáradságos és fülledt vonatúton kezdődött. Az egyik pillanatban a felismerés villámlott belém, hogy az emberek többsége szomorú, mint egy padlásra száműzött, régi bicikli; a következőben pedig már utastársaim mély és öntudatlan bánatán kívántam enyhíteni mindenáron.

Egyikük arca üres volt és tanácstalan, mint aki mögött radírral írt élet áll. Másikuk szögletes válla azt sejtette, hogy valamikor lenyelt egy ajtót, s egyéb lényeges esemény nem is zajlott ínséges életében. A harmadik sóvár tekintetében egyszerűen csak saját éjszakai énemet fedeztem föl, a teliholdtól megkínzott nyomorultat.

Istenről kezdtem beszélni nekik. Hosszú percek óta szónokoltam szelíden a jóságos Fennvalóról, mire eldöntöttem magamban, melyik istent is ajánlom az idegenek figyelmébe.

És ez így ment attól fogva esztendőkön át.

Buzgó szenvedéllyel térítettem meg, akit csak tudtam – s mindig az illető alkatához, történetéhez, vágyaihoz és fogékonyságához igazítottam mondandóm teológiai velejét.

Jehovától a drága Astartén át Manituig és Krisnáig (és egynehány magam költötte teremtőig) számtalan istennek, istennőnek vagy szellemnek szereztem így híveket; s szentül meg voltam győződve arról, hogy az igaz üdvösségnek toborzok boldog lelkeket. Hogy kinek-kinek a számára legmegfelelőbb utat mutatom meg – hiszen cél csak egy van, s minden ösvény oda kanyarog úgyis, hívjuk bár Fénynek, Szeretetnek, Forrásnak vagy Atyának az utak végét.

Voltaképp ma sem hiszem másképp.

És űzném ma is ezt a csalárd és gyönyörűséges mesterséget, ha az én istenem ki nem parancsol belőle.

Új életre hívott el az Úr, s ebben az életben nincs helye bolondos misszióknak. Lélekrendező maradhattam, csak az eszközeim lettek másak. Egyszer talán erről is mesélek. Ha az én istenem – áldassék a neve, mind a háromszáztizenhét – másképp nem rendeli.