(A szív iskolája)

Ágostonról a Bárkán:

http://www.barkaonline.hu/a-jo-tanulo-felel/4418-a-jo-tanulo-felel--halmai-tamas

(Tündérevangélium)

Fodor Ákosról a Bárkában:

http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/18-versek/4414-halmai-tamas-haikuesszeje-

(Világos beszéd)

Esszé a novemberi Vigiliában:

http://vigilia.hu/content/79-%C3%A9vfolyam-11-sz%C3%A1m

A menekülő ember

Zihálva futok; egy élet óta. Erőm fogytán. Megállok. Szembefordulok üldözőmmel. „Azt hiszem, ezt a szívet te hagytad el”, mondja, és átnyújtja, és megy a dolgára, a többi angyal közé.

A helyes ösvény

Évek óta bolyongtam elveszetten az erdőben. Nem találtam a helyes ösvényt. Akkor találkoztam valakivel, aki ugyancsak eltévedt.

Kézen fogtam, és kivezettem.

Őszkor

Az anyagtalan felszínén
       a tér színeiben
mennyi melegség mennyi fény
       és mennyi menny!

Hamutáj

Hiába sütsz mindenfelől
eltakarlak magam elől
de elbukom ezen is
mert te vagy a kezem is

Hold lánya, Nap fia

Megszűnik a pénz. Egyesülnek a vallások. Kinő a szárnyunk, a szívünk megbékél. A világ a szabadságot és a szeretetet választja. A Hold lánya és a Nap fia egybekél; s mi magunkra ismerünk bennük. És megszólalnak a delfinek. És elindulnak a fák. És fénnyé lesz a sötét anyag.

Ha Isten is úgy akarja, száz éven belül megtörténik mindez.

Ha te sem ellenkezel, már holnap.

Igevonó

Csöndedhez fogható
     szavadon fogtál
ím ki igevonó
     szabadon szolgál

Írvána

A szó kincs és a lét ige
a név más és a nyelv tan
elég mesélnie
s mindene megvan

Szépvándorlás

Kiket hívtál hímes imával
a valóság falain által
jönnek driádok druidák
a képzelet kapuin át

Életrajzás

Cserélj helyet magaddal
s légy aki volnál
fényszerzet javasangyal
másvilágpolgár

(Sebláz)

Három vers az Irodalmi Jelenen (2013 januárjából):

http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1559/seblaz-halmai-tamas-versei

(Bűvölő)

Versek a Beszélőben:

http://beszelo.c3.hu/cikkek/versek-14

(Nyomtatott megjelenés: 2012/12, 92. o. Az oldalon egyéb H. T.-írások is elérhetők.)

(A Mississippi kutyái)

Vers a Holmiban (2012/12, 1503. o.):

http://www.holmi.org/2012/12/halmai-tamas-a-mississippi-kutyai

(Rezervátum)

Indiánlíra:

http://epa.oszk.hu/01400/01433/00055/pdf/EPA01433_szepirodalmi_figyelo_2013_02_003-004.pdf

(Nyomtatott megjelenések: Új Forrás, 2013/1, 9. o.; Szépirodalmi Figyelő, 2013/2, 3–4. o.;  Szép versek 2014, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 100–101. o.)

Hol a szeretet

Több névvel illették őket: a derű népe; a szelídek törzse; békességszerző indiánok. Valódi nevüket ők maguk sem tudták. Nem is foglalkoztak vele; figyelmüket hol a szeretet, hol a még nagyobb szeretet kötötte le.

Istenlátó

– Légy a harmadik szemem. Az istenlátó – fordult Lassú Víz Tavaszi Szélhez.
És a lány tágra nyitotta magát.

Kereső

– Nem találom – panaszkodott Lassú Víz.
– Bennem kerested már? – mosolygott Tavaszi Szél.

Ébredés

Lassú Víz kinyitotta a szemét. De csak a világot látta, mert a látását még nem nyitotta ki.

Lépcsőn járó madár

Lépcsőn járó madár az ember, gondolta Lassú Víz, de hogy félszből, szeméremből, büntetésből vagy tudatlanságból nem használja (nem használhatja?) láthatatlan szárnyát: még nem sikerült rájönnie.

Hiúzok

Hetvenhét ágra sütött a nap. Lassú Víz úgy nyújtózott el a sziklán, akár egy lustálkodó hiúz. De a szikla még nála is lustább hiúznak bizonyult: évmilliók óta sütkérezett a kegyelem fényében.

Törzsfőnök

– Ki itt a törzsfőnök? – kérdezte az idegen.
– Isten – felelte Lassú Víz szórakozott örömmel.

Emberentúl

Mielőtt a tenger felébred
mielőtt testetlen elúszol
ő hajóra száll s eljön érted
kontinens az emberentúlról

Háláspont

Nevetése is mantra
hallgatása is áldás
a szerelem csak egy szakma
de lehet belőle nyugdíjas állás

Szútravaló

Maradni bárhová visz

a tér fogata

az utat és a célt is

te viszed oda

Hétrétalvó

Hazátlanul hezitálna
szíve megállna meditálna
de viszi viszi minden éjjel
hétmérföldes mezítlába

Örömhírnök

Suttogd világgá a világ
tudhatatlan-
alattiját

Örömmévalóság

                           Vasadi Péternek

Méltó Isten képzeletéhez
hogy a képmás is
fényre képes

Transzcsendencia

                 Müller Péter Sziáminak

Teremt a hang ha szent
zene rejti
a zent

Egyparancsolat

Akárki az ne álld meg
szeresd szeresd
és áldd meg

Értékegység

Csak egy anyányi szeretet kell
s a világ meg van váltva egyszer
s mindenkorra

Senki sem

Senki sem istentelen, mert mindenkit szeret valaki, gondoltam.

Senki sem istentelen, mert mindenki szeret valakit, igazított ki az angyal.

Inkább éljek

Hosszú éjszakám volt, reggelre kiolvastam Istent. Azaz üdvhajhász étvággyal behabzsoltam mindazt a tudni- és hinnivalót, amelyet évezredek bölcsei sejdítettek össze a Mindenhatóról.

De az angyal azt mondta, inkább éljek.

Nem én

Rosszkedvű voltam, mint egy rosszkedvű gesztenye. Egy igazán rosszkedvű gesztenye. Borongós, mint Köpöcz Flórián és Randalír Boglárka együttvéve, a legborongósabb hangulatukban. Mint egy örök pesszimista Messzi Pista.

De az angyal szerint az nem én voltam, hanem csak az énem.

Mint a mézet

Mint a mézet valahára

Isten nevét

vedd a számra

Világágyás

Szélrózsaillat szállt a kertben, aranyalmafák bókoltak egymás előtt, inas fűszerészinasok szaladtak versenyt az árnyékukkal, s a világágyásból épp kikelt az első holdvilág. A zöldkerekség legtavaszabb tavasza fényeskedett, amikor a dalai málna kihirdette grízparancsolatát. Így hangzott: „Aki a hasánál is jobban szereti a többieket, azt a többiek hasánál is jobban fogja szeretni, aki mindenkit ugyanúgy szeret”.

A tanítás hallatán a szamócamanócák és a többi édengúzok üdvrivalgásba törtek ki.

„Sok jó ember kis helyen is Alfréd”, dödörészte Alfréd, a kis helyen is jó ember, aki nem szeretett rivalogni, viszont a legjobbkor érkezett meg tündérrel-dúrral. Bűbájnokok és fényszerzetek és elvarázslók üdvözölték kedvesen, valamint Peti, a zsírkő láma és Benedek, a fröccsöntött sárkányfióka.

„Nem álmodom tepertőről, / csakis / csokis / epertőről”, fűzte hozzá a hallottakhoz Ájtat Ferdinánd, aki költő volt, és rügyvezető igazgató, és éhes, mert a fényfőzelékből sosem elég.  „Ha megéhezik a nugát, / fogja, és megeszi magát?”, tette volna föl a költői kérdést, de helyette inkább népdalcsokorral látta el a jelenlévőket. „Megismerni a nanászt / az ananászfáról…” – így kezdődött.

A dalai málna végighordozta tekintetét a kert népén, és megfogadta magában, hogy holnap is kihirdet egy grízparancsolatot, és ezután mindennap egyet.

És mindig ugyanazt. Az elsőt. Mert nincs más, nincs több, nincs jobb.

És mert mindenkit ugyanúgy szeretett.

Álomkelte

Ez az idő az álomkelte

most kel útra a tárgyak lelke

most vándorol a föld az égbe

készül kései vendégségbe

nézz a drágákra ki tudja mikor

s kinek szemével látod őket újra

egy szélcsend alvó villámaiból

válassz társat a túlvilági útra

csak égnek eredt gondolat

nyomába érdemes eredni

elképzelni hogy a lovak

hátán a szárny is képzeletnyi

tündérmesék angyalzsoltárok

üzenetét hajnaltól várod

pedig hogy pályáját befussa

nem kell patkó a pegazusra

azt hiszed hogy a képzelet?

úgy képzeled a hit?

s minden elmés történetet

az elme alakít?

lények sereglenek

a falból

– tartsd nyitva a szemed

ha alszol

tündék tündérek tünemények

hegyi szellemek tavi lények

mesék mítoszok legendák regék

ráolvasások és varázsigék

nem értelmetlen mánia

csak ártalmatlan mágia

elhagyott rendben rendhagyó

vízjel a vízen a hajó

nem a gyűrű és nem az átkok

nem a hatalom nem a látnok

nem a hitszegés nem a mágus

nem a lehunyt szem sem az árgus

se fizika se lidércnyom se bűbáj

fénytörésben is egyenes a fűszál

itt kérdezel s a válasz ottani

ki látott már egy fát megbotlani?

áldott poklokra alászálló

merész élő az ember

horgony vagy hal vagy halászháló

és néha tenger

fanatizmusa csak fantázia

csak fikció és aranykori virtus

az életéből kitalálnia

ki kell találnia egy labirintust

a történetnek az a vége

mi megtörténik veled végül

szétszóratik Legolas népe

és szélnek eredsz Arwen nélkül

de feltámadnak minden hősök

félszerzetek lovagkirályok

ha a halál csendjét legyőzöd

s életed próbáját kiállod

csak találd meg azt a világot

azt a könyvet és azt a nyelvet

a varázslattól elcsigázott

harcosok földjén a szerelmet

Középfölde Atlantisz Éden

kapuja ott van ahol Ő vár

mosolya úr a sötétségen

szobája drágakő vár

(Orpheusz éneke; Szűzföld)

Két vers a friss Bárkában:

http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/18-versek/3852-halmai-tamas-versei

Vándor érkezik

Magányos lovas az úton. Konok lassúsággal közeledik a városhoz. Mögötte felszáll és leülepszik a por. A vidék romlékony rendje helyreáll. Felhők settenkednek a hold elé, szelíd vadak. A jelentés nélküli éjszakák baljós ideje ez. Ínséges a csend, hamis a levegő. Jósolhatatlan minden pillanat. Ilyenkor a kísértetek is háromszor meggondolják, kilovagoljanak-e. Nyomós oka lehet a vándornak a mesékkel kacérkodni. Üldözik? Hívták? Önszántából kallódik szikkadt ösvényeken? A jószág lába meg-megroggyan; az idegen is görnyedten dülöngél a nyeregben. Vagy nagyon messziről érkezik, vagy csúf háborúból. A település fényei a ló szemében mind tündöklőbbek. A lovas szeme csukva. Ha messziről jön, alszik, ha csatából, halott. S angyal, ha jó szívvel vársz rá.

Kánon

Ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy ne ódzkodjék a kisszerűségtől. Még ha irodalomprofesszor is a legnevesebb amerikai egyetemen. Olyan, aki eleget tapasztalt és eleget felejtett ahhoz, hogy pontosan tudja: minden kánon a fiatalkori rajongást igazoló időskori munkásságnak köszönheti súlypontjait. Tizenöt évesen megszeretünk egy írót. Negyvenévesen pedig mindent megteszünk, hogy – tanulmányokban és konferenciákon és konferenciák szüneteiben – elismertessük nagyságát másokkal is. Talán csak ennyi a kánon: szakmailag legitimált nosztalgia. Ifjúkorunk dicsérete, az ízlés harca az elmúlás ellen. De ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy ezzel se törődjék. Egy marokkói medina sem töpreng naphosszat a római légiók és a keleti vandálok összecsapásainak mérlegén. Elmúlt, nincs, nem lesz. Jobb a csöndes észrevétlenség és gondolattalanság. A campus polgárai közt feltűnés nélkül elvegyülhetni: bizonyos tekintetben ez az efféle karrier csúcsa, és ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy tiszta szívvel örüljön ennek a fejleménynek, hogy eztán már ne tartsa a távolságot tévedésekre alapozott életétől, s hogy többre becsülje a tizenegy órai napfényt a negyedik századi pergameneknél.

Léna meséje

Mikor befejezte a mesét a sellőről, aki ember akart lenni, Léna a fiú szemébe nézett:

– Így kerültem ide. Apa mindig ezzel vigasztalt; akkor is, amikor már nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy a mese: igaz.

Ábris válasz helyett gyöngéden átnyalábolta a lányt a kerekes székből az ágyra, melléfeküdt és összegabalyodott vele, úgy suttogta fülébe a saját történetét egy fiúról, aki boldog akart lenni, mint a mesék lényei.

És sikerült neki.

Benned is

Te sem különbözöl a fától

benned is

óceán ficánkol

A zenéről

Ha nem volna se hangszerek se hang

cselló csembaló csengettyű harang

hogy üzennének ha nem a zenén át

a túlélők s a túl is élő némák?

Orfikus mindennapok

Báthori Csaba: Elemi szonettek

Áttekinthetetlenül tágas az a verstani hagyomány, amelybe Báthori Csaba legújabb verseskötete – a maga 199 szövegével – belesimul. Az előzményt fürkésző tekintetnek még sincs nehéz dolga: Rilke Orpheusz-szonettjeinek szellemi vidékén járunk, ha Báthori orfikus szonettjeit olvassuk. (Aligha véletlen: a kötettel hovatovább egyidőben látott napvilágot a költő Rilke-fordításkötete is, a Scolar Kiadónál.)

Nevezhetjük lírai ontológiának, gondolati lírának, metafizikus vagy eszmeköltészetnek s akár eszméletlírának is – tapogatódzó fogalmainknál tovább jut bárki, aki szívére veszi az olvasottakat. Mégis, röviden és tétován: orfikus tradícióról beszélünk, amelyben a szó logoszként viselkedik, mágikus tudást hordoz, világot vált meg. Hölderlin, Rilke, József Attila életműve, legkésőbbről pedig talán a debütáló Tandori-kötet (Töredék Hamletnek, 1968) nyújt rokon mintázatokat – ami a tárgyválasztást, a szóanyagot, a mondatfűzést s az egésznek a szellemközpontúságát illeti. Egy-egy sor akárha Hölderlin apokrif füves könyvéből származnék; másutt József Attila anyasirató intellektualizmusa sejlik át; közben Rilke szigorú gyöngédsége szólongat itt angyalt, ördögöt, csillagokat. – A kortárs magyar költészetben páratlan kísérlet a Báthori Csabáé.

Fennkölt, ódai szonettek ezek, a szókincs bőségével kápráztatók, színjátszó paradoxonokkal, enigmatikus aforizmákkal kényeztetők. (Találomra néhány telitalálat: „nem a magasban lakik a magasság” [Ikarosz; 22.], „minden csoda a földön legerősebb” [A vágyak ára; 42.], „A csalogány a varjú másvilága” [Elégia; 47.], „Egy túlvilág van, az igazság” [Szibillák, pátriárkák; 49.], „Lassú hajók szülik a tengerentúlt” [Ikarosz a gangon; 101.], „Gyönyör, hideg borogatás a kék hold” [Este; 138.], „Egy költő van, volt, lesz, s az nem lehet más: / az ész elől rejtett eligazítás” [Mint a felhő; 149.], „Költőnek nincs világ, nincs másvilág más, / mint a vers: nem himnuszt, csak muzsikát mond” [Költői haszon; 151.], „A szerelem is fogról fogra röppen” [Lear; 166.], „Csak csodák anyanyelvét / érti az ember” [Melankólia XIX; 195.].)

Ahol a létezés elföldelt törvényeire, élet és halál közös értelmére, Isten (és az istenek) rejtező identitására irányul kérdés, ott – mi más? – a „napfényezett hold” (Függőlegesek; 57.) közönséges látomása, a „túlélést gyűjtő szív” (Jön értem; 83.) életmodellje, az „embert s istent összemesélni” (Szeretők; 110.) szánt szándéka, a „közösen félreértett dolgok” (Minden csend; 187.) racionalizált révülete a válasz.

Mindenközben képtelenség nem észrevenni: a szerelmi tematika az a szál, amely egybefűzi a mindenség zugaiba szertekalandozó sorokat; a társat megbecsülő hála az az érzület, amely engesztelő derűt csempész a melankólia szólamaiba is. – Fegyelmezett szenvedély, csillapult csoda, etikává emelt erotika, láz, amely a bölcsesség alkalmaival kecsegtet: ilyen ez a szerelem; ilyen ez a szerelmi líra. Szövegszerűen, példaképpen: „Senki nem érett, míg egyedül boldog” (Ketten vándorúton; 14.), „bár meghalsz, elijeszted tőlem a halált” (Az éjszakák élete; 39.), „Kettőnket mentő mesédet // enyésző életem helyén találtam. / S ki hitetlen voltam, mint egy törött fog, / még a gonosszal is magasra tartok” (Szégyen és magány, 150.), „mi meg ketten: földalatti egyház, / melyet folyton megteremt az özönvíz” (Szemben az árral; 211.).

S hogy miért Elemi szonettek? Talán mert végigazságokat ad közzé mindenik darab. A természet lélegzetakasztó csodáiról, a poros hétköznapokban is föllelhető univerzalitásokról, a szerelem közös-kölcsönös beavatásmeséjéről, a művészetek és a transzcendencia egymást támogató titkairól. Az esszéíró Báthori kedves szavaival: belátásokat közöl, s ajánlatokkal kínál mindhárom ciklus (Ikarosz leszáll; Orpheusz felkerül; Melankólia), szerény kincsekkel a fent, a lent és a köztes tartományok bejárt, megszenvedett, általértett világából. Hátha, mint a lírai hős sor sor után, az olvasó is föleszmél édesded téválmaiból (jellemző vershelyzet a reggel, az ébredés, a körbecsodálkozás!).

Nem szavalati darabok e versek, s komoly tónusuk, elégikus hangoltságuk is a szélesebb népszerűség ellenében hat. Ám az is bizonyos: Székely Magda, Gergely Ágnes vagy Tóth Krisztina bölcs zeneiséggel megáldott, míves dalkultúrája mellett bárki polcán helyét találná e ki-kizökkentő sortörésekkel s disszonáns rímalakzatokkal ékes költői produkció is.

Mindenekelőtt azért, mert egészen különös műveletet hajt végre: a láthatatlant bűvöli olvashatóvá.

Hihetővé teszi – mert hitelesen tanúskodik róla –, hogy az ikaroszi magasság és az orpheuszi mélység a hétköznapokban is megélhető, megőrizhető varázs. Nem muszáj zuhanni, se le, se föl. A nagyra törőt megillető bukás sem mulaszthatatlan lehetőség. Van gyalogos élet, mely – ha benső mércékhez igazodik – egy napraforgónak is becsületére válnék.

A szárazföld csak nevében száraz: tengert ígér a part.

(Napkút Kiadó, Budapest, 2013)

A földi határok

Takács Zsuzsa: Madarak beszélgetése

A Madarak beszélgetése Takács Zsuzsa legutóbbi verseskötetének (Tiltott nyelv, 2013) különösen emlékezetes darabja. A Mesterek ciklus hommage-ai között kapott helyet, Weöresnek dedikálva:

Madarak beszélgetése

Weöres Sándor emlékére

Nagyszerű dolog élni, mondják: zuhanást

játsszunk, miközben hintáztat a boldogító

hullám. Tetszésünk szerint forgatjuk

fejünket előre-hátra. A szárnynélküli lény,

a szerencsétlen, visszafordul a földi határoknál,

és a hegycsúcsokon fölnyársalja magát.

Kategóriáik papírtigrise nekünk nem parancsol.

A tépőfog ejtette sebből a látszat vére csorog.

Az ember törekvése, hogy sötét filozófiája

dimenziói közé szorítsa röpülésünk, szánalomra

méltó. Ablakuk előtt csattogjuk, rezegjük:

nincs hely és nincs idő, de rettegnek tovább.

Könny helyett tollunkat értük elejtjük.

A vers 8 prózamondata 13 sorba rendeződik; a beszédmodort finoman emelkedett melankólia hatja át. Takács Zsuzsa jellegzetes vershangja ez, mely ezúttal kiváltképp érvényesnek hat, hiszen a mű madárbeszédet intonál.

Paradoxonnak tetszik, hogy emberi szólam (irodalmi alkotás) érti meg s tolmácsolja a nem-emberi megnyilvánulást. Ez az önellentmondás azonban csupán látszólagos, hiszen állat és ember szembeállításában nem biológiai dimenziók, hanem ontológiai minőségek kontrasztja rajzolódik ki. Egyik oldalon az autentikus léttel, a másikon a sérült mindennapokkal. A boldogság és a szabadság („boldogító / hullám”, „Tetszésünk szerint”) értékvalósága múlja felül a vízszintes létmód balsikereit („szerencsétlen”, „fölnyársalja magát”, „szánalomra / méltó”, „rettegnek tovább”). Jellemzően modern alapállásra ismerünk rá: a tragikum oka, hogy az embernek sejtése van a Jóról, de elérhetetlennek véli. (Holott ami sejthető, az közeles kincs: a ráérző elmében lakozik. – Nem véletlen körülmény, hogy a „nincs hely és nincs idő” spirituális tradíciók ősi törvénye; amint a fent–lent archaikus-szakrális térszimbolikája is a szellemi létezés távlatos hagyományait nyitja meg.)

Három helyütt esik egybe sor és mondat; ezek közül az egyik a vers legközepe: „Kategóriáik papírtigrise nekünk nem parancsol”. A „papírtigris” (s utóbb a „sötét filozófia”) az irodalomra, közelebbről a költészetre, még közelebbről Takács Zsuzsa lírájára, szoros olvasatban pedig jelen versre is vonatkoztatható jelölő; azaz e ponton a szöveg önreflexív gesztussal vonja be magát a mindenséggel folytatott játékba…

Nem hibátlan szöveg. A „játsszunk” indokolatlan felszólító módja; az egyes és többes számú alakok zavaró vegyülése („lény” – „kategóriáik” – „ember” – „ablakuk”); a „szánalomra / méltó” kevéssé hiteles nyelvi viszonyulása (felemelkedett lények szólhatnak-e így lenti társaikról?); s a túlfrappírozott utolsó sor („Könny helyett tollunkat értük elejtjük”) akár kedvünket is szeghetné. De épp a zárlat villant föl olyas perspektívát, amelyből nincs visszaút (sem a humán kilátástalanságba, sem a kritikai okvetetlenkedésbe): a toll ugyanis – közkeletű toposz lévén – angyali üzenetként s így égi biztatásként is értelmezhető; amit a mondattan artisztikus szépsége nyomatékosít. (A szórend poétikája kortárs költőink közül talán Takács Zsuzsánál hordja a legnagyobb terheket.)

Weöres kategóriák fölötti művészete, keletiesen holisztikus látásmódja, verseinek gyermeki lelkülete s bizalmas kapcsolata a növényi és állati (szükségszerűen tehát: az angyali) létezéssel: legtöbbünk számára követhetetlen minta. Takács Zsuzsa költeménye sem kísérti a lehetetlent: a kudarc méltóságának állít emléket; jóllehet az emlékállítás módja, távlatossága, esztétikuma a lehetetlen kísértésére is elegendő tartalékokról tanúskodik…

A lassú madár is gyorsabb az égnél.

Az angyal és a cinke

Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben

Gergely Ágnes memoárkötete – amely a gyermekkor, az ifjúság és a pályakezdés esztendeit idézi meg – egyszerre fejlődésregény és történelemkönyv, lélektani dráma és szerelmi noir, szemérmes műhelynapló és keserédes anekdotatár. Minden tekintetben bámulatos darab: egyensúlyosra komponált nagyszerkezet, hatalmas stilisztikai munkát rejtő. Muzsika, disszonáns hang nélkül.

Íróasztali zene.

Érezni: itt minden egyes szó meg lett latolva. A nézés „olajos” (71.), a történelem valahova „hengerel” bennünket (29.), a „cigányasszony” (nagyon helyesen) „cigány asszony” (177.). Ez a mesterivé iskolázott érzékenység ajánlja figyelmünkbe az „angyal” és a „cinke” motívumának perdöntő poétikai különbözőségét is, egy Weöres-vers két változatában. (A „Hirtelen megéreztem, mi a vers” [157.] műelemzői katarzisa az olvasót sem hagyhatja érintetlenül, avatatlanul.)

Tudjuk régről: a szerző szentenciái – prózáiban is, verseiben is – kérlelhetetlenül pontosak, mégis szelídek. Jelen kötetnek is különös erénye, hogy nincs benne haragos ítélet, se megítélő magabiztosság. Mindvégig békét őriz. Érteni, megérteni akar. Kemény, de méltányos; s efféle rátalálásokban gazdag: „...a megnevezés a legjobb rekviem” (51.), „Minden halottnak joga van hozzá, hogy magával vigye a titkait” (136.), „Az emberi testet nem lehet szemlesütve tanítani” (169.).

És a bölcsesség villanásai másutt is! „Mi történhet egy emberrel, aki megmenekült? Mi történhet?” (96.) – ez gyönyörű és megrendítő. „De különb lesz-e az ember attól, ha a jampecok megverik a soroksári erdőben?” (104.) – ez morális dilemma, költészetté emelve. És a növénymetaforika (78–79.), és a vágyak „méricskélése” (82., 93.), és a „Nagyolni, simítani, csiszolni” életre szóló imperatívusza (109.)...

A művelt öntudat itt erősebbnek bizonyul a vak történelmi-politikai agressziónál („Azt hitték, kiszorítják a gondolkodást az életünkből” – 58.); a magánélet traumáit átszellemítő krédó (az anya szájából) pedig, úgy lehet, a hivatásában kiteljesedett ember mindenkori hitvallása lehet: „Neked egyetlen szerelmed van, az írás” (206.).

Bátor könyv, szépséges anya- és apa-képpel – s nem lankadó önvizsgálattal.

A Két szimpla a Kedvesben önismeretünket edzi pusztán azáltal, hogy az önismeret fontosságáról tanúskodik.

(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013)

Otthon

Otthon vagyunk bárhol elvégre

a valóság

Isten vendége

Iránytű

Aki a Buddha-tengeren

Krisztusországba tart

iránytűje a sejtelem

hogy hajója a part

Viharban

Üdvünk énekli minden
     megénekelt szirén
viharban hánykolódunk
     de Isten felszínén