Vajon a három kasmíri
pásztor, aki egy esős keleti őszön felkerekedett, és egy esős nyugati nyáron
célhoz érni vélt; vajon e barázdált arcú férfiak, e három szelíd vándor a kobranyelven
sziszegő álmok földjéről; vajon Kasmír névtelen szülöttei tudták-e, hogy akire
rátaláltak, mert az ismeretlen város ismeretlen utcácskájában elébük fútta a
szél vagy a kegyelem; tudták-e legalább sejtő biztonsággal, hogy akiért
gyalogszerrel keresztülszelték a démonok és a por megannyi birodalmát, s akiért
a főpapok hetedik szövetsége küldetett, mert aranykori szent iratok jövendölték
meg születését; hogy a tündökletes arcú lány, az istennőktől vett szépség
viselője, aki oly puha pillantással mérte föl a sár és rozsda világának szűkös
szegleteit s halovány lakóit minden áldott, nyomorúságos napon, akárha Károlyi
Amy volna a legkedvesebb bölcselője, emberismeretre pedig Gárdonyi Géza
regényeiből tett volna szert; tudta-e vajon a három kasmíri pásztor, hogy
Bogdán Orsolya, ez a tizenhat éves cigány lány nem azért sír a
vállukon szólítatlanul és görcsök közt, mert csillagos fivéreit ismerte föl
bennük, hanem mert fáj, fáj, fáj az embernek az istentelenség, és mert az egek hercegnője helyett egészen másféle
elnevezésekkel szokták illetni olyas helybéliek, akikre a kobranyelven sziszegő
álmok földjén csak annyit mondanának: ők azok, akik még nem tudják…?
