Már
meg sem lepődtünk. Mióta a felderítők visszatértek, híreik zsongtak a fülünkben
folyton. Hogy a bolygó, amelyet, serény telepesek, meghódítani készültünk, hány
és hány rémséges csodát, különc varázslatot tartogat számunkra.
Van már tapasztalatunk ebben. Nem ez
az első univerzum, ahol új életre rendezkedünk be, mert a régi szűkös volt,
vagy csak mert friss vizek után sóvárgott a bennünk dobogó tenger.
Álló nap ismerkedtünk az ismeretlen
anyaggal, a bolygó testével, szellemével. A kései virradat mégis készületlenül ért. Se
kozmológiai magyarázat nem volt rá, se isteni jelek nem tudósítottak róla.
Abban a pillanatban, ahogy nyugaton
lebukott a nap, keleten fölkelt a másik.
Mint az aranykori mítoszokban. Gyilkos,
gyönyörű fényáradat öntötte el arcunk, bírhatatlan ragyogás.
A fények itt nem lesznek barátaink soha;
a balsejtelemben kétely nélkül osztoztunk.
Összecsomagoltunk, továbbálltunk.
A riadt fölfordulásban észre sem vettük,
hogy a háromezernek egy híja van: valaki elmaradt. Ott rekedt, ki tudja, miért
és hogyan.
Csak elképzelni merjük, ám elhinni azóta
sem, hogy Esther, ez a magának való, de másokért élő lány, a csillagfestés és
holdkőjóslás szemérmes mestere maga döntött a maradás mellett.
Hogy tétovázott ugyan, végül azonban
könnyű szívvel eredt útnak.
Elindult, kíváncsian és vakmerően,
mint az engedetlen angyalok vagy a rakoncátlan magnóliák.
A nap felől a nap felé.
S hogy mezítelen talpát minden egyes
lépésnél csókkal illette az idegen föld.
