Kánon

Ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy ne ódzkodjék a kisszerűségtől. Még ha irodalomprofesszor is a legnevesebb amerikai egyetemen. Olyan, aki eleget tapasztalt és eleget felejtett ahhoz, hogy pontosan tudja: minden kánon a fiatalkori rajongást igazoló időskori munkásságnak köszönheti súlypontjait. Tizenöt évesen megszeretünk egy írót. Negyvenévesen pedig mindent megteszünk, hogy – tanulmányokban és konferenciákon és konferenciák szüneteiben – elismertessük nagyságát másokkal is. Talán csak ennyi a kánon: szakmailag legitimált nosztalgia. Ifjúkorunk dicsérete, az ízlés harca az elmúlás ellen. De ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy ezzel se törődjék. Egy marokkói medina sem töpreng naphosszat a római légiók és a keleti vandálok összecsapásainak mérlegén. Elmúlt, nincs, nem lesz. Jobb a csöndes észrevétlenség és gondolattalanság. A campus polgárai közt feltűnés nélkül elvegyülhetni: bizonyos tekintetben ez az efféle karrier csúcsa, és ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy tiszta szívvel örüljön ennek a fejleménynek, hogy eztán már ne tartsa a távolságot tévedésekre alapozott életétől, s hogy többre becsülje a tizenegy órai napfényt a negyedik századi pergameneknél.

Léna meséje

Mikor befejezte a mesét a sellőről, aki ember akart lenni, Léna a fiú szemébe nézett:

– Így kerültem ide. Apa mindig ezzel vigasztalt; akkor is, amikor már nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy a mese: igaz.

Ábris válasz helyett gyöngéden átnyalábolta a lányt a kerekes székből az ágyra, melléfeküdt és összegabalyodott vele, úgy suttogta fülébe a saját történetét egy fiúról, aki boldog akart lenni, mint a mesék lényei.

És sikerült neki.

Benned is

Te sem különbözöl a fától

benned is

óceán ficánkol

A zenéről

Ha nem volna se hangszerek se hang

cselló csembaló csengettyű harang

hogy üzennének ha nem a zenén át

a túlélők s a túl is élő némák?

Orfikus mindennapok

Báthori Csaba: Elemi szonettek

Áttekinthetetlenül tágas az a verstani hagyomány, amelybe Báthori Csaba legújabb verseskötete – a maga 199 szövegével – belesimul. Az előzményt fürkésző tekintetnek még sincs nehéz dolga: Rilke Orpheusz-szonettjeinek szellemi vidékén járunk, ha Báthori orfikus szonettjeit olvassuk. (Aligha véletlen: a kötettel hovatovább egyidőben látott napvilágot a költő Rilke-fordításkötete is, a Scolar Kiadónál.)

Nevezhetjük lírai ontológiának, gondolati lírának, metafizikus vagy eszmeköltészetnek s akár eszméletlírának is – tapogatódzó fogalmainknál tovább jut bárki, aki szívére veszi az olvasottakat. Mégis, röviden és tétován: orfikus tradícióról beszélünk, amelyben a szó logoszként viselkedik, mágikus tudást hordoz, világot vált meg. Hölderlin, Rilke, József Attila életműve, legkésőbbről pedig talán a debütáló Tandori-kötet (Töredék Hamletnek, 1968) nyújt rokon mintázatokat – ami a tárgyválasztást, a szóanyagot, a mondatfűzést s az egésznek a szellemközpontúságát illeti. Egy-egy sor akárha Hölderlin apokrif füves könyvéből származnék; másutt József Attila anyasirató intellektualizmusa sejlik át; közben Rilke szigorú gyöngédsége szólongat itt angyalt, ördögöt, csillagokat. – A kortárs magyar költészetben páratlan kísérlet a Báthori Csabáé.

Fennkölt, ódai szonettek ezek, a szókincs bőségével kápráztatók, színjátszó paradoxonokkal, enigmatikus aforizmákkal kényeztetők. (Találomra néhány telitalálat: „nem a magasban lakik a magasság” [Ikarosz; 22.], „minden csoda a földön legerősebb” [A vágyak ára; 42.], „A csalogány a varjú másvilága” [Elégia; 47.], „Egy túlvilág van, az igazság” [Szibillák, pátriárkák; 49.], „Lassú hajók szülik a tengerentúlt” [Ikarosz a gangon; 101.], „Gyönyör, hideg borogatás a kék hold” [Este; 138.], „Egy költő van, volt, lesz, s az nem lehet más: / az ész elől rejtett eligazítás” [Mint a felhő; 149.], „Költőnek nincs világ, nincs másvilág más, / mint a vers: nem himnuszt, csak muzsikát mond” [Költői haszon; 151.], „A szerelem is fogról fogra röppen” [Lear; 166.], „Csak csodák anyanyelvét / érti az ember” [Melankólia XIX; 195.].)

Ahol a létezés elföldelt törvényeire, élet és halál közös értelmére, Isten (és az istenek) rejtező identitására irányul kérdés, ott – mi más? – a „napfényezett hold” (Függőlegesek; 57.) közönséges látomása, a „túlélést gyűjtő szív” (Jön értem; 83.) életmodellje, az „embert s istent összemesélni” (Szeretők; 110.) szánt szándéka, a „közösen félreértett dolgok” (Minden csend; 187.) racionalizált révülete a válasz.

Mindenközben képtelenség nem észrevenni: a szerelmi tematika az a szál, amely egybefűzi a mindenség zugaiba szertekalandozó sorokat; a társat megbecsülő hála az az érzület, amely engesztelő derűt csempész a melankólia szólamaiba is. – Fegyelmezett szenvedély, csillapult csoda, etikává emelt erotika, láz, amely a bölcsesség alkalmaival kecsegtet: ilyen ez a szerelem; ilyen ez a szerelmi líra. Szövegszerűen, példaképpen: „Senki nem érett, míg egyedül boldog” (Ketten vándorúton; 14.), „bár meghalsz, elijeszted tőlem a halált” (Az éjszakák élete; 39.), „Kettőnket mentő mesédet // enyésző életem helyén találtam. / S ki hitetlen voltam, mint egy törött fog, / még a gonosszal is magasra tartok” (Szégyen és magány, 150.), „mi meg ketten: földalatti egyház, / melyet folyton megteremt az özönvíz” (Szemben az árral; 211.).

S hogy miért Elemi szonettek? Talán mert végigazságokat ad közzé mindenik darab. A természet lélegzetakasztó csodáiról, a poros hétköznapokban is föllelhető univerzalitásokról, a szerelem közös-kölcsönös beavatásmeséjéről, a művészetek és a transzcendencia egymást támogató titkairól. Az esszéíró Báthori kedves szavaival: belátásokat közöl, s ajánlatokkal kínál mindhárom ciklus (Ikarosz leszáll; Orpheusz felkerül; Melankólia), szerény kincsekkel a fent, a lent és a köztes tartományok bejárt, megszenvedett, általértett világából. Hátha, mint a lírai hős sor sor után, az olvasó is föleszmél édesded téválmaiból (jellemző vershelyzet a reggel, az ébredés, a körbecsodálkozás!).

Nem szavalati darabok e versek, s komoly tónusuk, elégikus hangoltságuk is a szélesebb népszerűség ellenében hat. Ám az is bizonyos: Székely Magda, Gergely Ágnes vagy Tóth Krisztina bölcs zeneiséggel megáldott, míves dalkultúrája mellett bárki polcán helyét találná e ki-kizökkentő sortörésekkel s disszonáns rímalakzatokkal ékes költői produkció is.

Mindenekelőtt azért, mert egészen különös műveletet hajt végre: a láthatatlant bűvöli olvashatóvá.

Hihetővé teszi – mert hitelesen tanúskodik róla –, hogy az ikaroszi magasság és az orpheuszi mélység a hétköznapokban is megélhető, megőrizhető varázs. Nem muszáj zuhanni, se le, se föl. A nagyra törőt megillető bukás sem mulaszthatatlan lehetőség. Van gyalogos élet, mely – ha benső mércékhez igazodik – egy napraforgónak is becsületére válnék.

A szárazföld csak nevében száraz: tengert ígér a part.

(Napkút Kiadó, Budapest, 2013)

A földi határok

Takács Zsuzsa: Madarak beszélgetése

A Madarak beszélgetése Takács Zsuzsa legutóbbi verseskötetének (Tiltott nyelv, 2013) különösen emlékezetes darabja. A Mesterek ciklus hommage-ai között kapott helyet, Weöresnek dedikálva:

Madarak beszélgetése

Weöres Sándor emlékére

Nagyszerű dolog élni, mondják: zuhanást

játsszunk, miközben hintáztat a boldogító

hullám. Tetszésünk szerint forgatjuk

fejünket előre-hátra. A szárnynélküli lény,

a szerencsétlen, visszafordul a földi határoknál,

és a hegycsúcsokon fölnyársalja magát.

Kategóriáik papírtigrise nekünk nem parancsol.

A tépőfog ejtette sebből a látszat vére csorog.

Az ember törekvése, hogy sötét filozófiája

dimenziói közé szorítsa röpülésünk, szánalomra

méltó. Ablakuk előtt csattogjuk, rezegjük:

nincs hely és nincs idő, de rettegnek tovább.

Könny helyett tollunkat értük elejtjük.

A vers 8 prózamondata 13 sorba rendeződik; a beszédmodort finoman emelkedett melankólia hatja át. Takács Zsuzsa jellegzetes vershangja ez, mely ezúttal kiváltképp érvényesnek hat, hiszen a mű madárbeszédet intonál.

Paradoxonnak tetszik, hogy emberi szólam (irodalmi alkotás) érti meg s tolmácsolja a nem-emberi megnyilvánulást. Ez az önellentmondás azonban csupán látszólagos, hiszen állat és ember szembeállításában nem biológiai dimenziók, hanem ontológiai minőségek kontrasztja rajzolódik ki. Egyik oldalon az autentikus léttel, a másikon a sérült mindennapokkal. A boldogság és a szabadság („boldogító / hullám”, „Tetszésünk szerint”) értékvalósága múlja felül a vízszintes létmód balsikereit („szerencsétlen”, „fölnyársalja magát”, „szánalomra / méltó”, „rettegnek tovább”). Jellemzően modern alapállásra ismerünk rá: a tragikum oka, hogy az embernek sejtése van a Jóról, de elérhetetlennek véli. (Holott ami sejthető, az közeles kincs: a ráérző elmében lakozik. – Nem véletlen körülmény, hogy a „nincs hely és nincs idő” spirituális tradíciók ősi törvénye; amint a fent–lent archaikus-szakrális térszimbolikája is a szellemi létezés távlatos hagyományait nyitja meg.)

Három helyütt esik egybe sor és mondat; ezek közül az egyik a vers legközepe: „Kategóriáik papírtigrise nekünk nem parancsol”. A „papírtigris” (s utóbb a „sötét filozófia”) az irodalomra, közelebbről a költészetre, még közelebbről Takács Zsuzsa lírájára, szoros olvasatban pedig jelen versre is vonatkoztatható jelölő; azaz e ponton a szöveg önreflexív gesztussal vonja be magát a mindenséggel folytatott játékba…

Nem hibátlan szöveg. A „játsszunk” indokolatlan felszólító módja; az egyes és többes számú alakok zavaró vegyülése („lény” – „kategóriáik” – „ember” – „ablakuk”); a „szánalomra / méltó” kevéssé hiteles nyelvi viszonyulása (felemelkedett lények szólhatnak-e így lenti társaikról?); s a túlfrappírozott utolsó sor („Könny helyett tollunkat értük elejtjük”) akár kedvünket is szeghetné. De épp a zárlat villant föl olyas perspektívát, amelyből nincs visszaút (sem a humán kilátástalanságba, sem a kritikai okvetetlenkedésbe): a toll ugyanis – közkeletű toposz lévén – angyali üzenetként s így égi biztatásként is értelmezhető; amit a mondattan artisztikus szépsége nyomatékosít. (A szórend poétikája kortárs költőink közül talán Takács Zsuzsánál hordja a legnagyobb terheket.)

Weöres kategóriák fölötti művészete, keletiesen holisztikus látásmódja, verseinek gyermeki lelkülete s bizalmas kapcsolata a növényi és állati (szükségszerűen tehát: az angyali) létezéssel: legtöbbünk számára követhetetlen minta. Takács Zsuzsa költeménye sem kísérti a lehetetlent: a kudarc méltóságának állít emléket; jóllehet az emlékállítás módja, távlatossága, esztétikuma a lehetetlen kísértésére is elegendő tartalékokról tanúskodik…

A lassú madár is gyorsabb az égnél.

Az angyal és a cinke

Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben

Gergely Ágnes memoárkötete – amely a gyermekkor, az ifjúság és a pályakezdés esztendeit idézi meg – egyszerre fejlődésregény és történelemkönyv, lélektani dráma és szerelmi noir, szemérmes műhelynapló és keserédes anekdotatár. Minden tekintetben bámulatos darab: egyensúlyosra komponált nagyszerkezet, hatalmas stilisztikai munkát rejtő. Muzsika, disszonáns hang nélkül.

Íróasztali zene.

Érezni: itt minden egyes szó meg lett latolva. A nézés „olajos” (71.), a történelem valahova „hengerel” bennünket (29.), a „cigányasszony” (nagyon helyesen) „cigány asszony” (177.). Ez a mesterivé iskolázott érzékenység ajánlja figyelmünkbe az „angyal” és a „cinke” motívumának perdöntő poétikai különbözőségét is, egy Weöres-vers két változatában. (A „Hirtelen megéreztem, mi a vers” [157.] műelemzői katarzisa az olvasót sem hagyhatja érintetlenül, avatatlanul.)

Tudjuk régről: a szerző szentenciái – prózáiban is, verseiben is – kérlelhetetlenül pontosak, mégis szelídek. Jelen kötetnek is különös erénye, hogy nincs benne haragos ítélet, se megítélő magabiztosság. Mindvégig békét őriz. Érteni, megérteni akar. Kemény, de méltányos; s efféle rátalálásokban gazdag: „...a megnevezés a legjobb rekviem” (51.), „Minden halottnak joga van hozzá, hogy magával vigye a titkait” (136.), „Az emberi testet nem lehet szemlesütve tanítani” (169.).

És a bölcsesség villanásai másutt is! „Mi történhet egy emberrel, aki megmenekült? Mi történhet?” (96.) – ez gyönyörű és megrendítő. „De különb lesz-e az ember attól, ha a jampecok megverik a soroksári erdőben?” (104.) – ez morális dilemma, költészetté emelve. És a növénymetaforika (78–79.), és a vágyak „méricskélése” (82., 93.), és a „Nagyolni, simítani, csiszolni” életre szóló imperatívusza (109.)...

A művelt öntudat itt erősebbnek bizonyul a vak történelmi-politikai agressziónál („Azt hitték, kiszorítják a gondolkodást az életünkből” – 58.); a magánélet traumáit átszellemítő krédó (az anya szájából) pedig, úgy lehet, a hivatásában kiteljesedett ember mindenkori hitvallása lehet: „Neked egyetlen szerelmed van, az írás” (206.).

Bátor könyv, szépséges anya- és apa-képpel – s nem lankadó önvizsgálattal.

A Két szimpla a Kedvesben önismeretünket edzi pusztán azáltal, hogy az önismeret fontosságáról tanúskodik.

(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013)

Otthon

Otthon vagyunk bárhol elvégre

a valóság

Isten vendége

Iránytű

Aki a Buddha-tengeren

Krisztusországba tart

iránytűje a sejtelem

hogy hajója a part

Viharban

Üdvünk énekli minden
     megénekelt szirén
viharban hánykolódunk
     de Isten felszínén