A templomlépcsőn megpihenő vándor

Dús este lett, mire Terapion

a fények útját lassan végigjárta,

átkelve minden hiten és hídon,

szívében szélárnyékok céliránya;

és megpihent egy templom lépcsején,

és jó dohányt töltött a jó pipába,

s helyet foglalt egy fogalom helyén

a valóságból szótalan kiválva.

Nem alszik ki

A test nem tudja. Nem tudja a test.

S a tudatnak nincs teste,

hogy érezze, amit oly örömest

megért és rögtön elfelejt az elme.

A test nem tudja. De a vers! A szó

elmondhatja, súgva a hús fülébe:

nem múlik el az örökkévaló,

nem tűnik el egyetlen tüneménye;

nem alszik ki az anyagban a fény,

mert tudás ragyog a semmi helyén,

s a titkok titkát, a Tökéletest

tudni fogja a test.

Egy kórusra

Az ártatlanság szemtanúi.

Ha hallja őket, velük ámul;

s szeretne megtanulni

gregoriánul.

Virrad már

Ez háborúból menekül.

Azt szomja kergette ide.

Holdistennő vigyázzon gyermekeire.

Ez saját nemét szereti.

Annak a bőre más.

Óvják tündérek s tenyerén egy óriás.

Kinek a széke kerekes,

kinek hajléka szabad ég:

őrangyalt küldjön értük minden szakadék.

A magányos, a gyönge,

az elesett se féljen.

Virrad már barlangban, tengerfenéken.