(A megörökölt örökkévalóság)

Esszé a hitről:

http://www.vigilia.hu/content/78-%C3%A9vfolyam-6sz%C3%A1m

(Nyomtatott megjelenés: Vigilia, 2013/6, 430–439. o.)

(Az anyag gyermekei)

Esszé József Attiláról:

http://www.vigilia.hu/content/78-%C3%A9vfolyam-9sz%C3%A1m

(Nyomtatott megjelenés: Vigilia, 2013/9, 685–690. o.)

Tündérblues

– Ha írrel beszélsz, légy résen: nem tudhatod, ember vagy tündér – mondta az oroszlán. Halkan és szelíden beszélt, nehogy halálra rémissze a gyanútlan lányt. A gyanútlan lány természetesen halálra rémült. De az oroszlán akkor már nem volt ott, ő pedig épp megérkezett a házhoz.

A Két Maryhez címzett fogadó ajtajában a két Mary állt. Koros, mégis időtlenséget sugárzó ikerpár valamely korábbi évszázadból.

– Isten hozott, lelkecske – mondta az egyik vagy a másik. Mosolyuk szívélyes volt, és túlvilági. A jövevény nem tudta, mit mondjon, ezért beszélni kezdett:

– Lázár Angelika vagyok. A nővérem foglalt itt szállást nekem. Írisz. Vagy Teodóra. Mármint tudom, hogy hívják a nővéremet, de két nővérem van, igaz, az egyikük most Toszkánában lehet, a másikuk Indiában vagy Komlón, de attól még a nővéreim persze, és a nevüket is tudom, csak nem emlékszem, melyikük intézte az ügyletet, hogy tudniillik ide utazhassam, hátha itt kigyógyulok a depressziómból vagy a tompavégűceruza-fóbiámból, nem mintha beteg volnék, csak olyan fénytelen lett minden egyik napról a másikra, és a sötét ismeretlen nyelveken beszél hozzám… Ügylet, ugye, ez a helyes kifejezés?

Az utolsó mondatot már olyan rossz angolsággal mondta, hogy franciául. Zavarban volt, pedig csak kétségbeesett. Hogy hiába utazott ide új élet reményében, ha egyszer magát is magával hozta.

A két Mary mindentudó tapintattal mutatta meg a szobáját, amely két nyári hónapra az otthona lesz. Azután Mary teát főzött neki, Mary pedig arról győzködte, hogy igazán fölösleges aggódnia, az univerzum mindannyiuk barátja.

Angelika a huszonhárom éves virágkötők határozottságával ellenkezett volna, de elöntötte a huszonhárom éves virágkötők bizonytalansága.

Amikor szállásadói a kisváros lakóiról meséltek hol vicces, hol még viccesebb történeteket, fel-felkapta a fejét. Már esteledett, amikor rá mert kérdezni. Egyenként és félve.

            – Pascal? A legkedvesebb filozófusomat is így hívják… De már rég halott.

– Csak az hal meg, aki sose élt. Aki meg él, annak valahol lennie kell, nem igaz? – göcögött Mary. – S mivel a tizenhetedik század az ő számára már véget ért, most itt van.

– Amadeus Bahr pedig….

– Igen, a regényhős. Jóravaló tudósember, Isten inasa, mindannyian nagyon szeretjük. Kissé bogaras, mert még nem ivott eleget, de majd belejön.

– És… Alicia Keys? Mint az énekesnő?

– Az énekesnő – hangsúlyozta szórakozottan Mary. – Itt lakik, mióta legyőzött egy viking nótafát a legrangosabb 9. századi zenemágia-vetélkedőn, s nem akadt újabb kihívója.

Angelika elmosolyodott. Eszébe jutott a perc, amikor rájött, hogy a „concrete jungle” a slágerben nem konkrét esőerdőt, hanem betonrengeteget jelent. Abban a percben döntötte el, hogy nem akar okosabb lenni a nyelvnél. Egyetlen nyelvnél sem. Éppen elég a saját buta eszénél okosabbnak lennie. Már amikor tud.

Lassú Vízre már rá se mert kérdezni. De anélkül is megkapta a kellő felvilágosítást:

– Ő a mi indiánunk. Egy lőporfüstös napon keveredett ide. Frederik, a gyógyversárus patikáriusunk fogadta be. Nappal békepipákat farag, esténként tengerésztanfolyamot végez. Online. Legalábbis ezt mondja. De még egyetlen óceánt sem láttam a szobájában! – kacagott föl a hölgy.

– Te az unikornisokat sem látod! – pirított rá a testvére.

– Mert azok láthatatlanok.

– A valóság a gyöngék kifogása.

– Láthatatlan unikornisok? – Angelikának elkerekedett a szíve, s megdobbant a szeme. Mélyen érintette, amit hallott. Egész gyermekkora föltolult benne.

– Úgy bizony! Emily Gold farmján. Aki a városkánk legkockás-flanelingesebb, legszakállasabb legírója. Romantikus varázsregényeket költ, ahhoz találta ki magának ezt a nevet. Közben elfelejtette a sajátját. De nincs is rá szüksége. Hiszen van új saját neve. És százhuszonhét láthatatlan egyszarvúja.

Angelika gyorsan megtalálta a helyét a város habókos életében. És még gyorsabban rájött, hogy az írek épp olyanok, mint Ray Bradbury tündéri novelláiban, a Nagyböjt első napjában és a Himnuszfutókban: gyönyörűek és halhatatlanok, mert bolond a szívük. Még Emily Goldnak is, pedig neki annyi szíve van, ahány regénye. Plusz a százhuszonhét láthatatlan.

Amikor, néhány nappal a hazaindulása előtt, ajánlatot kapott előbb Frederiktől (gyógyverskorrektornak kérte föl), majd Emily Goldtól (feleségül vette volna), végül a két Marytől (a fogadó A Két Maryhez és Angelikához projekt dolgában), háromszoros zavarba jött a háromszoros örömtől.

Boldog volt, és tanácstalan.

De nem volt egyedül.

Ezt egy ideje ő is érezte. S most meg is bizonyosodhatott róla.

Előléptem a levegő takarásából. Opálos, mályvaszín ragyogást öltöttem magamra, egy mély és tartózkodó barátság külcsínét.

– Aurum vagyok – mondtam szavak nélkül, nehogy megijesszem –, az őrangyalod. Szeretném, ha közösen szőnénk tovább a történetedet. Velem tartasz, lelkecske?

Szarvastemető

Elföldelt jelek országa a nyelv, kivilágított szarvastemető. Erre kell gondolnunk mindig, amikor beszélni vagy hallgatni támad ingerünk.

Csak ezután szabad ráeszmélnünk, hogy folyón sodródó part a szerelem; biztos talaj, de borulékony földrész.

S csak mindezek után állhatunk neki élni.

Ahogy a szabadok vagy a szentek.

Akik tudják: bár nem látjuk a láthatatlan Istent, szemünk tükrében megjelenik. Őt csodálják a szerelmesek egymás tekintetében. Ezért oly türelmesek a szenvedélyben.

Mint aki napokig nem mozdul, mert ujja hegyén elaludt egy lepke.

Suttogások

„Térj vissza a paradicsomba. Mutass rá egy tetszőleges fára a kertben. Kérd meg, hogy beszéljen. Pilinszky verseit fogja suttogni minden levelével” – suttogta minden levelével Paszkál atya.

Monteverdi második élete

Monteverdi, miután feltalálta az operát és a barokk zenét, s enyhült benne a gyász, amely felesége elvesztése óta tulajdon árnyékánál is hűbb és sötétebb társa lett; Monteverdi, miután egymás után háromszor gondolt az Északi-sarkra, de egyszer sem a folyami kagylókban zúgó tengerre; Monteverdi, miután kiismerte Velence urait és Velence láthatatlan urait is – legszívesebben a Hold túlfelén telepedett volna le, csillagporból emelt házban, madrigálokat suttogó angyalokkal a kertben s ismeretlen égbolttal az angyalok fölött.

De ezzel várnia kellett a halála utáni első hajnalig.

Hölderlin naplójába

Világra vajúdott romantika: mi egyéb volna a hajnalban születő hit? Ahogy a vers se más: sárkánytojásból kikelő angyal. Imádságos és lehetetlen, ami épülésre szolgál, mert dicséretre szegődik. A dadogás igéitől ki várhatna többet?

*

Madárfüttyel kezdődik minden apokalipszis. De váratlanul gyógyít föl, mert szakadatlanul istápol az ég. Sárkányok nyelvén szólunk mégis, mégse hiába, mégse magunknak, mégse sárkányok, dadogni, szegődni, gyógyulni mégis.

*

A folyó hosszú híd két szerelem között. A költészet rímek szétrebbenő raja. A nyelv csak láz és tagolt tévhitek, vagy kútba nyíló kapu, vagy anyagba zárt angyal. A tér bűnök és alkonyat; az idő ideiglenes. Az irgalom pedig? Holdról levetett horgony.

*

Vajon Istent vagy magunkat csapjuk-e be a hamisítás esztétikájával? Hitszegők és hitehagyottak, az ég új nevére felesketve állunk. Arcunkon az üres csőrrel megtért madár szomorúsága.

*

Vadásznak egymásra, ezért hízelegnek mézes beszéddel a halálnak az élők. Mellkasukban dobogó démon. Ő súgja, hogy az utolsó akadály az út. És nem mozdul, ki merre lát. Alkonyodik.

*

Az ember itt vagy iszákos lesz, vagy keresztény. A harmadik út nem az életé.

*

A magasságon vesz erőt, de föld alatti lábnyomokat követ a madár.

Osztálytársak

Négyen voltak. Tizenhat évesek, gimnazisták, osztálytársak. Mindemellett halhatatlanok, mint minden tizenhat éves; és barátok elválaszthatatlanul.

Legalábbis így hitték.

Kutas Réka volt az egyik; úgyszólván átlagos kamaszlány: okos, cserfes és gyönyörű. Miss Monteverdinek csúfolták, akik szerettek kedveskedően csúfolódni, hiszen a lány köztudomásúan a barokk zenében találta meg mindazt, ami hiányzik a világból (a barokk zenéből is, csak ez nem oly nyilvánvaló). Mindazonáltal írónak készült, mert olvasónak született. Tervei között bohó esszékötetek (például a Tóth Krisztina-olvasókönyv vagy a Szabó T. Anna-szótár) éppúgy szerepeltek, mint grandiózus regények és miniatűr novellácskák. Elsőként kalandregényt óhajtott írni, ifjúsági fantasyt négy tizenéves hőssel; egy Serafis nevű antikváriussal, aki valójában angyal és a másvilágok őre; egy Kavics nevezetű, titokzatos fiúval (aki dimenzióvándor és árnyékszobrász); Góttal, a minden lében fuldokló kanál magyartanárral; Aralával, a Gonosszal és Szemfüllel, a Gonosz jólelkű inasával; Holdkővárral, ahol driádok és szélmesterek laknak; ráadásul úgy képzelte, a történet fejezetről fejezetre más és más zsánerben fejlik majd ki: sci-fiből horrorba, tündérmeséből krimibe tűnik át, kalózok után szamurájokat visz színre, s a western lőporfüstös világából édes-mázos love storyt varázsol elő a narratíva…

Jázmin Zoé szakterülete Guba névre hallgató (dehogy hallgató) kutyája és az angyalmágia volt. Káprázóan zöld szeme és fiúsan rövid haja eldönthetetlenné tette, koboldok vagy tündérek véréből folyik-e több az ereiben. Beceneve is ehhez igazodott: Aranykóc.

Fekete Ármin (a „Mérnök”) koravén és korabölcs tudós benyomást keltette, ahogy jártában-keltében, újdonatúj ötletekre eszmélvén, meg-megállt, soványan és mosolygósan, mint egy elégedett partvis. Akkortájt az a kérdés kötött gubancot idegpályáira, hogyan is lehetne tengerrel ellátni kis, hegyaljai városukat. Végtelent komponálni a szűkös térbe: képtelenül ambiciózus programnak tetszett.

Hérics Donald (azaz „Kacsa”, persze) Armada címmel tervezett sci-fi folyóiratot indítani. „A kozmosz vidéki fellegvára” – ez lett volna a vezető szlogen. Továbbá Mississippi Dogs néven blueszenekart alapított, mert együtt érzett a szomorúakkal, és ismerte a megbocsátó derű titkát.

Négyen voltak.

Aztán eltelt harminc év.

Mi lett belőlük?

Rékából bestselleríró és zenekritikus; Zoéból kutyapszichológus és angyalkommunikátor (jó nyelvek szerint egyenesen angyal); Ármin sikeres tengermérnöki pályát futott be; Donald nemzetközi SF-találkozókon népszerűsítette lapját, könyvkiadóját, valamint cyberpunk-bluest játszó együttesét.

És barátok maradtak elválaszthatatlanul.

Nem túl érdekes történet.

Driádok

Harcos erdei tündérek, csak ennyit tudunk a driádokról, s hogy meggyógyítják a beteg galagonyabokrot, és együtt énekelnek a babérligetekkel. Tekintetük sziklából mézet fakaszt, leheletükből sarjad a költészet és a szél, s hallgatásuk ad nevet az évszakoknak. Ingecskéjüket holdfényből szőtték, sarujukat irgalom szíjazza lábukra. Antik regék és modern szerepjátékok hősnői, örökkévaló tünemények; halhatatlan és hihetetlen minden történet, amely róluk árulkodik vagy őket hallgatja el.

Pedig tudhatnánk többet is.

Ha nyitott szemmel néznénk, és megnyíló nyelvvel szólnánk.

Akkor föltárulna és megmutatkozna, hogy hány világban élünk miféle egek alatt, s mennyi, mennyi driád tart velünk a kárhozat ösvényein.

Akkor tekintetünk sziklából mézet fakasztana, leheletünkből költészet sarjadna és szél, s hallgatásunk adna nevet az évszakoknak.

Repülő templomok

A Kossuth téri zsinagóga hajnali fél háromkor a levegőbe emelkedett, s mintegy száz méterrel a város fölött megállt. Néhány perc múlva követte példáját az Irgalmas rend temploma, a Havihegyi kápolna, a dóm, a dzsámi és a többi szent épület. Alig múlt négy óra, és Pécs összes temploma a magasban lebegett. Némán, mozdulatlanul és magától értetődően.

A néhány álmatlan szemtanú nem hitt a szemének. A reggel munkába és iskolába sietők már időt sem szakítottak a meglepődésre. A város lakói fásultan nyugtázták a lehetetlent; s az országos média is csak ideig-óráig foglalkozott az esettel, pusztán üres kötelességtudatból.

Csak egy kislány kezdett rémületében zsoltárokat énekelni, míg el nem töltötte valami kéretlen öröm, amilyet csak történetekből ismerünk, túlpartok és eredetek és üdvök históriáiból.

Angyalok miséznek bennük? Madarak palotája lettek? Visszavette őket az ég? A repülő templomokról azóta nem hallani.

Esthajnal

Már meg sem lepődtünk. Mióta a felderítők visszatértek, híreik zsongtak a fülünkben folyton. Hogy a bolygó, amelyet, serény telepesek, meghódítani készültünk, hány és hány rémséges csodát, különc varázslatot tartogat számunkra.

Van már tapasztalatunk ebben. Nem ez az első univerzum, ahol új életre rendezkedünk be, mert a régi szűkös volt, vagy csak mert friss vizek után sóvárgott a bennünk dobogó tenger.

Álló nap ismerkedtünk az ismeretlen anyaggal, a bolygó testével, szellemével. A kései virradat mégis készületlenül ért. Se kozmológiai magyarázat nem volt rá, se isteni jelek nem tudósítottak róla.

Abban a pillanatban, ahogy nyugaton lebukott a nap, keleten fölkelt a másik.

Mint az aranykori mítoszokban. Gyilkos, gyönyörű fényáradat öntötte el arcunk, bírhatatlan ragyogás.

A fények itt nem lesznek barátaink soha; a balsejtelemben kétely nélkül osztoztunk.

Összecsomagoltunk, továbbálltunk.

A riadt fölfordulásban észre sem vettük, hogy a háromezernek egy híja van: valaki elmaradt. Ott rekedt, ki tudja, miért és hogyan.

Csak elképzelni merjük, ám elhinni azóta sem, hogy Esther, ez a magának való, de másokért élő lány, a csillagfestés és holdkőjóslás szemérmes mestere maga döntött a maradás mellett.

Hogy tétovázott ugyan, végül azonban könnyű szívvel eredt útnak.

Elindult, kíváncsian és vakmerően, mint az engedetlen angyalok vagy a rakoncátlan magnóliák.

A nap felől a nap felé.

S hogy mezítelen talpát minden egyes lépésnél csókkal illette az idegen föld.

De nem erről

Nem az a csoda, hogy a hóban delfinek úsznak. Hanem hogy nem fáznak.

De nem erről akarok beszélni.

A Mars egy nagy tanya. Gémeskutak helyett vöröshomok-viharral, komondorok helyett lidércekkel, magány helyett magánnyal.

De nem erről akarok beszélni.

Van egy regény, bár még nem vetették papírra, amelynek végére a tiszta szívű főhős ördöggé kormozódik, az ádáz ellenfél pedig megtér és megbocsát.

De nem erről akarok beszélni.

A detektív alakváltó gyilkos nyomába ered. A szálak Írországba és a lovagkorba vezetnek. A nyomozásba kelta tündérek és borzas koboldok is bekapcsolódnak. A tettes is köztük van; pedig az áldozat csak színlelte a halált.

De nem erről akarok beszélni.

Embermesékkel múlatják-e az időt a tündérek, ha körbeülik a tüzet, amelyet egy olyan isten gyújtott, akinek már nincs se neve, se hatalma, mivel csak emberek hisznek benne?

De nem erről akarok beszélni.

Egymást váltó elbeszélők és egymást cáfoló nézőpontok nehezítik a vizsgálóbíró dolgát, amikor azt próbálná kideríteni, angyalok vagy kalózok szigetén kötött-e ki a hajó, rajta kalózokkal vagy angyalokkal, s ki rabolt meg kit, miközben tenger helyett sivatag öleli körbe a sziget helyett oázist, úgyannyira, hogy a mondatok kopár labirintusában botladozva a vizsgálóbíró végül feladja, csónakba vagy tevére száll, és csak hagyja, hagyja, hogy egy kéz behajtsa a könyvet, egy másik pedig az univerzumot.

De nem erről akarok beszélni.

A városra fertályóra alatt méteres hó szakad. És a hegyekből hallgatag horda ereszkedik alá, s lepi el a megdermedt utcákat: fehér tigrisek. Elolvadnak-e tavasszal a hóval?

De nem erről akarok beszélni.

Out of the Blue

Amikor Rozgonyi Elek ötvenkét éves, egyedül élő benzinkútkezelő az éjszaka közepén arra ébredt, hogy négy lovas íjász állja körül az ágyát, elátkozta az esti órát, amelyet a babgulyás és a sör örömeinek szentelt.

Káromkodva visszacsukta a szemét.

Az egyik íjász akkor oldalba bökte a kardjával, Rozgonyi Elek pedig felsikoltott, és százharminc kilós testét a kispárnába passzírozta a félelem.

A lovak fújtattak, csatakos gazdáik szeme túlvilági villámokat szórt. A hetedik emeleti panellakás egyszeriben határállomás lett ég és föld között. Honnan teremhettek elő? Jóformán a semmiből. A semminél is képtelenebb nincsből. Out of the blue, ahogy az angol mondaná (vagy az angolul beszélő autósoktól ezt-azt eltanulgató benzinkútkezelők).

Az egyik lovas előrehajolt a nyeregben:

– Nem az árnyékod. Nem a kutyád. Nem a szél. A téboly lépked puhán a nyomodban; s mire észrevennéd, késő, ő lesz az árnyékod, a kutyád és a szél, birtokolja a nyelvet, amelyen megszólalsz, és lezárja a mondatot, ha kényelmetlennek érzi.

Rozgonyi félt megpisszenni is. Homloka úgy sajgott, akárha kocka alakú esőcseppek zuhogtak volna rá. Gyilkos szegeket rejtők.

A harcos nyugodt hangon folytatta:

– A tébolyt a te világod is ismeri, barátom. Csak nálatok depresszió és hitetlenség és popzene a neve. De az őrület minden világban ugyanúgy pusztít. A mi birodalmunkban a tébolyt a Kín Hercegei hozzák el minden kétszázadik esztendőben. És csak a Kivételes szállhat szembe velük. Készülj, Elek, eljött az idő. A Király már vár.

A szoba egyik sötét sarkából elővezettek egy felszerszámozott lovat. Rajta fegyverek, harci öltözék és egy levél.

Rozgonyinak a térde is belesápadt a hallottakba. De elég filmet látott már ahhoz, hogy ne lepődjék meg a lehetetlenen. Hogy szelíden fogadja a rémálmokat.

– Már megbocsássatok, srácok, de ez nyilván valami tévedés. Nem vagyok kivételes. És ha az volnék is: kávé nélkül fölkelni sem tudok, nemhogy csatába indulni! És ha veletek tartanék is: a meccsre vissza kell érnem. De a sérvműtétem miatt akkor sem emelgethetnék behemót kardokat vagy busa sárkányfejeket.

Visszanyerte az önuralmát. Nem mintha ez számított volna. A négy férfi szó nélkül megragadta, a ló hátára ültette, a következő pillanatban pedig már a Király előtt találta magát egy idegen valóságban, talán egy másik bolygón, s meglehet, egy többedik univerzumban.

Látva, hogy nem áll előtte számos választás, Rozgonyi megadóan nézett az uralkodóra:

– Megteszem, amit tudok – morogta. – De egy csésze erős feketét nem utasítanék vissza.

A másik világ ura meglepődött a kérésen. Ámde a birodalom sorsa forgott kockán. Fölkelt (fölkel) a székéből, kisétált (kisétál) a konyhába, lefőzte (lefőzi) a feketét, és behozta (behozza) a mogorva hősnek.

Nehéz volt (lesz) ugyan a papír lakójának átnyújtani a csészét, de a Király (az Olvasó) oldott már meg nehezebb feladatot is. Például amikor megtanulta királysággá szervezni a tagolatlan időt és a szertemúló tereket; amikor világokat irányítani (írni-olvasni) tanult.

S hogyan is lehetne a Jelek Ura bárki, ha egy katonát se tud háborúba indítani a Kín Hercegei ellen? Főleg, hogy – out of the blue – egy makulátlan hérosszal ajándékozták meg a történet szellemei.

Aki közben átnyújtotta (átnyújtja) a nyergén talált levelet a Királynak (Olvasónak). Hiszen neki címezték ismeretlen kezek. Ez áll benne:

„Nem az árnyékod. Nem a kutyád. Nem a szél. A téboly lépked puhán a nyomodban; s mire észrevennéd, késő, ő lesz az árnyékod, a kutyád és a szél, birtokolja a nyelvet, amelyen megszólalsz, és lezárja a mondatot, ha kényelmetlennek érzi.”

Aranykori szerelem

Helyet cserél a hold a nappal

föld a széllel tűzzel a tenger

s a világ sebeit az angyal

begyógyítja a tenyereddel

Nem félek

Fejembe

bebújnak

este a

lidércek

ordítok

ahogy a

torkomon

kiférnek

szakadj ki

belőlem

csapatnyi

garázda

mars be a

szekrénybe

hess föl a

padlásra

szájammal

ne igyál

se borból

se vérből

kezemmel

ne markolj

sokat a

kevésből

nem félek

tőletek

nem félek

nem félek

valaki

fejébe

én is majd

beférek

szájával

kortyolok

ezüstös

forrásból

kezével

kiúszom

sorstalan

sodrásból

az arany-

réteket

szavával

megáldom

hangja lesz

énekem

szíve lesz

medálom

nem bánom

ha szeret

ha szeret

nem félek

valaki

fejébe

én is majd

beférek

Tengerészdal

Hajózzunk keresztül záporokon

építsünk légvárat zátonyokon

szélfútta tenger a nyári eső

ha sarkcsillag leszel a Hold lesz a kikötő

kalózok szirének kincses sziget

amit ma elképzelsz el sem hiszed

iránytű helyett a dal navigál

a kormányos tündér és angyal a kapitány

megsárgult térképen látszik a jel

legénység hajóra vitorla fel

palackba zárva a látóhatár

aki már elindult estére hazavár

hajózzunk keresztül és még kasul

a bortól a cápa is megittasul

a szerelem hiába hajótörő

ha sarkcsillag leszel a Hold lesz a kikötő

nem vár ránk más csak egy láda arany

az ágy alatt ugat és bundája van

mesébe illünk mert illeni jó

szélcsenddel bélelt zug a szobánk a hajó

Johnson és Parmezán

Johnson, az öreg teve nem szerette, ha pupupának csúfolták. Ennél jobban csak nem szeretni nem szeretett. Fel is kereste Parmezánt, a még öregebb tevét, hogy a tanácsát kérje. De Parmezán nem szerette, ha felkeresték, ezért nem is volt otthon soha.

Johnson tanácstalanul bandukolt tovább. Egyetlen társa a sivatag volt, ahol bandukolt. Szótlan és csüggesztő útitárs a homoktenger, de szerencsére éppen szembejött Panni, az oázisi tündér. Kedvesen meghallgatta Johnsont, aztán még kedvesebben kibökte a megoldást:

– Ne törődj a csúfolkodókkal – mondta. – A törődés hizlalja a rosszat. Az aggodalom ördögvitamin. Ha félsz, veled fél a világ. Ne félj. Inkább mosolyogj, bízz, szeress, és egyél sok sárgarépát, mert az finom és egészséges is!

Johnson virgoncabban kaptatott tova, dűnére föl, dűnéről le, botladozva és dudorászva. Vetekszik egy tevevízióval egy televízió tele vízilóval – ami azt illeti, ezt dudorászta.

Kisvártatva Ázár Lervin és a Legbékésebb Pál, a két mesebeli mesemondó keresztezte az útját. Őket is tájékoztatta bújáról-bajáról, ami már se bú, se baj nem volt, amióta Panni szelíd szavakkal megorvosolta. Így aztán Ázár Lervin és a Legbékésebb Pál együtt örvendezett az öreg tevével, miközben újabb mesét költöttek, bizonyos Johnsonról és bizonyos Panniról.

Johnson folytatta fütyörészős zarándoklatát. Harmadjára Parmezán akadt az útjába. A még öregebb teve ugyan nem szerette, ha felkeresték, de a sivatagban eltévedni még kevésbé volt ínyére, nem beszélve a hőgutáról és hogy homok ment a cipőjébe.

– Nyílászáró retteg lombos élőlény! – hadarta rémülten és összefüggéstelenül, meglátva barátját.

– Úgy érted, ajtófélfa? – kérdezte bizonytalanul Johnson.

– De úgy ám! – bólintott az agg, és orra bukott a nagy bólintásban.

Johnson hamar megértette, hogy Parmezán szeretne megpillantani egy ajtófélfát, lehetőleg a sajátját, mert az azt jelentené, hogy hazatalált, úgyhogy ez hamarosan be is következett, hála a Hirtelen Ott Termő Szekérnek, amelyen Johnson hazáig húzhatta a kimerült Parmezánt, és a kerékkötőknek, akik inkább kereket oldottak, amikor Panni rájuk ijesztett egy fél almával.

A legkülönösebb fél alma volt, amit Johnson valaha látott. Több nagyobb, gömbölyű darabból állt, kemény, zöld héja puha, lédús piros bensőt rejtett. Panni azt mondta rá, miután a kerékkötők után hajigálta kacagva, hogy nem is fél alma az, hanem huszonhárom tonna görögdinnye, de huszonhárom tonna görögdinnyével Johnson még sosem szembesült, ennek okából fel sem foghatta a létezését, így maradt abbéli meggyőződésénél, hogy egy igen-igen különös fél almát látott.

Közben meg is érkeztek Parmezán házához, aki nagyon szerette, ha kicsit magára hagyják, miután otthonáig szállították önzetlenül.

Johnson aznap olyan boldogan aludt el, hogy álmában már az sem zavarta, ha valaki pupupapának szólította.

Precedens

– Kihirdetem az ítéletet. Vádlott, álljon fel! – A bírónő hangja megremegett, mintha szavaiba belekapott volna a szél. De ahogy folytatta, mondatról mondatra nyugodtabbnak s eltökéltebbnek mutatkozott. Szemét lehunyva beszélt, szelíd révületben, mintha nem is ő, hanem általa egy éteribb hatalom nyilatkoznék meg. – A bűnökhöz, melyeket elkövetetett, a jogrendszerünk által kiszabható legsúlyosabb büntetés sem érne föl. Ennek megfelelően arra ítélem, hogy a mai naptól élete végéig mindenki, akivel kapcsolatba kerül, bárki, akivel találkozik, akivel beszél, akiről hallgat, vagy aki meghallgatja, minden egyes ember a földön kivétel nélkül szeresse önt.

Az elítélt meglepetésében hevesen köhögni kezdett, mint aki letüdőzött egy villanyoszlopot. Az esküdtek szemöldöke fölbicsaklott, s már készültek volna testületileg tiltakozni, de akkor megértették. Mindent megértettek. Ahogy, lassan-lassan, a jelenlévők és a sajtó útján értesülő közvélemény is.

Csak az első embert, aki bűneiért életfogytiglani közszeretetben részesült, csak őt rázta a rémületes köhögési roham, a megváltó szégyen és a szigorú üdvösség együttes erejével.

A kasmíri hercegnő

Vajon a három kasmíri pásztor, aki egy esős keleti őszön felkerekedett, és egy esős nyugati nyáron célhoz érni vélt; vajon e barázdált arcú férfiak, e három szelíd vándor a kobranyelven sziszegő álmok földjéről; vajon Kasmír névtelen szülöttei tudták-e, hogy akire rátaláltak, mert az ismeretlen város ismeretlen utcácskájában elébük fútta a szél vagy a kegyelem; tudták-e legalább sejtő biztonsággal, hogy akiért gyalogszerrel keresztülszelték a démonok és a por megannyi birodalmát, s akiért a főpapok hetedik szövetsége küldetett, mert aranykori szent iratok jövendölték meg születését; hogy a tündökletes arcú lány, az istennőktől vett szépség viselője, aki oly puha pillantással mérte föl a sár és rozsda világának szűkös szegleteit s halovány lakóit minden áldott, nyomorúságos napon, akárha Károlyi Amy volna a legkedvesebb bölcselője, emberismeretre pedig Gárdonyi Géza regényeiből tett volna szert; tudta-e vajon a három kasmíri pásztor, hogy Bogdán Orsolya, ez a tizenhat éves cigány lány nem azért sír a vállukon szólítatlanul és görcsök közt, mert csillagos fivéreit ismerte föl bennük, hanem mert fáj, fáj, fáj az embernek az istentelenség, és mert az egek hercegnője helyett egészen másféle elnevezésekkel szokták illetni olyas helybéliek, akikre a kobranyelven sziszegő álmok földjén csak annyit mondanának: ők azok, akik még nem tudják…?

Jótét lélek

Ha a reinkarnáció misztériuma megengedné, hogy a múltban szülessünk újjá, olyan kort választanék, amely még tud az igazságról, s bűneimet nem hagyja megtorlatlanul.

Pedig jót akartam, mindig és mindvégig.

Szélhámos voltam, de Isten szélhámosa.

Egy Újdelhibe tartó, fáradságos és fülledt vonatúton kezdődött. Az egyik pillanatban a felismerés villámlott belém, hogy az emberek többsége szomorú, mint egy padlásra száműzött, régi bicikli; a következőben pedig már utastársaim mély és öntudatlan bánatán kívántam enyhíteni mindenáron.

Egyikük arca üres volt és tanácstalan, mint aki mögött radírral írt élet áll. Másikuk szögletes válla azt sejtette, hogy valamikor lenyelt egy ajtót, s egyéb lényeges esemény nem is zajlott ínséges életében. A harmadik sóvár tekintetében egyszerűen csak saját éjszakai énemet fedeztem föl, a teliholdtól megkínzott nyomorultat.

Istenről kezdtem beszélni nekik. Hosszú percek óta szónokoltam szelíden a jóságos Fennvalóról, mire eldöntöttem magamban, melyik istent is ajánlom az idegenek figyelmébe.

És ez így ment attól fogva esztendőkön át.

Buzgó szenvedéllyel térítettem meg, akit csak tudtam – s mindig az illető alkatához, történetéhez, vágyaihoz és fogékonyságához igazítottam mondandóm teológiai velejét.

Jehovától a drága Astartén át Manituig és Krisnáig (és egynehány magam költötte teremtőig) számtalan istennek, istennőnek vagy szellemnek szereztem így híveket; s szentül meg voltam győződve arról, hogy az igaz üdvösségnek toborzok boldog lelkeket. Hogy kinek-kinek a számára legmegfelelőbb utat mutatom meg – hiszen cél csak egy van, s minden ösvény oda kanyarog úgyis, hívjuk bár Fénynek, Szeretetnek, Forrásnak vagy Atyának az utak végét.

Voltaképp ma sem hiszem másképp.

És űzném ma is ezt a csalárd és gyönyörűséges mesterséget, ha az én istenem ki nem parancsol belőle.

Új életre hívott el az Úr, s ebben az életben nincs helye bolondos misszióknak. Lélekrendező maradhattam, csak az eszközeim lettek másak. Egyszer talán erről is mesélek. Ha az én istenem – áldassék a neve, mind a háromszáztizenhét – másképp nem rendeli.

Pszicho

Az ember, aki fölriadt, mielőtt elaludt volna, túlvilági szemekkel meredt rám. A tükörből. A hátam mögül. Mégis én voltam. De akkor kire meredt túlvilági szemekkel?!

Az éjszakai nap

Az unikornis megállt Anna ágyánál, némán tündökölve, akár egy éjszakai nap.

De a kislány nem ébredt fel rá.

Egyetlen éjjelen sem; ahogy senki a mindenki ágyánál minden éjjelen megálló unikornis fényére.

Csoda-e, hogy külön szóval illetjük a szürkét?

Esti kérdés

Kihagy-e, amikor elfújjuk, a gyertya szívverése?
 

A boldog kalmár

Magával üzletel hogy elcserélje
a nemjóját
az Isten szerelmére

Vissza a teremtéshez

Nem a hajó hanem a tenger

szelíd intelligenciája

vinné de vár még a cetekkel

a kedvezőbb szélcsendirányra

Próféciák

A próféciában eljövendő emberangyalokról esett szó. Akik olvasták, nem tudták, hogy róluk beszél a jóslat; minden jóslat mindig azokról, akik olvasnak. Verset, próféciát, madárkalábnyomot. De más próféciák ezt is megjövendölték; hogy nem ismer majd magára az emberangyal. Csak azokat az írásokat mások olvasták, mások nem értették. Így köszöntött be az emberangyalok kora.

Az ébredés éve

Három tündéröltőbe se telik, s bekövetkezik a Fordulat. Eljő az ébredés éve. Legalábbis ezt suttogják a jól értesültek: a körhinták népe, a homokvárak mérnökei, a karon ülő pitypangkertészek.

Hogyan történik majd? Egyszerre.

Demeter Krisztina és Epres Áron megcsókolják egymást az oltár előtt, közben libegő rózsaszirmokból glória formálódik a fejük fölé, ők pedig szárnyak nélkül emelkednek a templomi kupola magasába.

„Védjegyem a korszakalkotás”, mondja bemutatkozás helyett egy ciprusi poéta, és meglepődik azon, amit mond, de nem érzi sem túlzónak, sem szégyenletesnek. Ezek után ír egy, a babiloni elveszett ráolvasásgyűjteménnyel felérő szonettciklust, és megdicsőül.

Invernessben három helyi gimnazista gondol egyet, majd még néhányat, s amire gondolnak, rögvest megvalósul. (A skót futballválogatott friss világbajnoki címe és az ingyenfagylalt a brit régióban hovatovább más nemzeteknek is csinos ötleteket ad.)

És így tovább; milliárdnyi metamorfózis nyomán létesül újjá a valóság, immár a varázslat szinonimájaként.

Így kell lennie, mert a lehetetlennek is megvan a maga eljárásrendje.

Amiről annyi szent szöveg énekelt már, s amivel annyi költő és fakír nézett szembe lázas boldogságában: a megvilágosodás – kollektív lesz. Bolygószintű. Kivételt nem ismerő. Mindenkit érintő, mindenkire tartozó.

Közemberek tesznek szert – akaratukon kívül – mágikus képességekre; és a hétköznapok – az ünnepek szűkösnek bizonyulván – csodákkal zsúfolódnak tele. Immár nem utópisztikus elvárás, hanem a mindennapok tartozéka lesz az angyali jóság – bennünk.

Hisz az emberek ma sem ostobák, legföljebb szunyókál az értelmük. És senki sem ördögi terv szerint köt gubancot a sorsára, csupán még keresi a helyét az életben.

Hát ennek lesz vége, amikor elkezdődik.

Még három tündéröltő.

Talán kettő és háromnegyed.

Ki tudná pontosan megmondani?

Úgy értem, az invernessi gimnazistákon kívül.

Akinek a tenger énekel

– Te is hallod?

– Mit?

– Figyelj csak…

– Á, a tenger. Ez, sajnos, nem varázslat. A jelenség fizikai magyarázata nagyon egyszerűen annyi, hogy…

– Nem. Nem a tenger.

– Hogyhogy? Minden kagylóból ugyanezt a zúgást hallani ki.

– Csakhogy ez nem zúgás. Annál sokkal komplikáltabb. Tagolt, ütemes és dallamos. Kórus énekel a kagylóban.

– Bolondozol.

– Pszt… Már több szólam is kivehető.

– Jól van. Én inkább úszom egyet.

– Nem hiszel nekem?

– Nem hallok semmiféle kórust.

– Az ugyanaz. Nem hiszel.

– Majd este megbeszéljük.

– Azért hozol még kagylót?

– Hozok.

– Hátha azt te is hallani fogod.

– Hátha.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy nem hagyod cserben a tengert.

– Bolondozol.

– Dehogy.

– Sietek.

– Nem kell. Inkább ússz figyelmesen. Lehet, hogy neked a tenger fog énekelni.

– Lehet.

– Nem hiszed?

– Este megbeszéljük.

Hálavölgy

Csillagok pislákoló fényénél ereszkedtünk alá Hálavölgybe. A holdat sárkányok takarták, az ösvényt lidércek szegélyezték. A Tévedések hídján félősen somfordáltunk át, ám a folyam a mélyben ezúttal nem sustorgott rontó igéket. Épp időben érkeztünk, hogy lássuk, amint Tibet hercege leszúrja az ébenfa botot a földbe. A tisztás a dzsungel mélyén fölragyogott a szakrális mozdulattól. Nem tudtuk, mi következik most, de moccanni sem mertünk, s azóta is ott állunk a tisztás közepén, az ébenfa bot óvó övezetében, bizakodó tudatlansággal, mind a hétmilliárdan.

Aranyösvény

Az elefánt hátára vette a sebesült angyalt, és elindult vele az aranyösvényen.

És az ösvény meggyógyult.

Atyavilág

A sárkány lustán kitátotta a száját. Nálam izgágább vacsorával is akadt már dolga, nem fáradt azzal, hogy erőszakos és rémisztő legyen.

– Jó étvágyat! – mondtam udvariasan, és behunytam a szemem.

Örökkévalóságok teltek el, és semmi sem történt.

Körbepislantottam. Senki.

Atyavilág… Lehet, hogy a fenevad nem is akart fölfalni? Talán csak ásított? Rossz napja volt, ami elvette az étvágyát? Vagy jó napja, ami kegyessé tette? Válaszokra volt szükségem.

– Hahó! – suttogtam, nehogy meghallják.

Feltápászkodtam.

Elindultam.

Hiányzott a sárkányom.