Három tündéröltőbe se telik,
s bekövetkezik a Fordulat. Eljő az ébredés éve. Legalábbis ezt suttogják a jól
értesültek: a körhinták népe, a homokvárak mérnökei, a karon ülő
pitypangkertészek.
Hogyan
történik majd? Egyszerre.
Demeter
Krisztina és Epres Áron megcsókolják egymást az oltár előtt, közben libegő
rózsaszirmokból glória formálódik a fejük fölé, ők pedig szárnyak nélkül
emelkednek a templomi kupola magasába.
„Védjegyem
a korszakalkotás”, mondja bemutatkozás helyett egy ciprusi poéta, és meglepődik
azon, amit mond, de nem érzi sem túlzónak, sem szégyenletesnek. Ezek után ír
egy, a babiloni elveszett ráolvasásgyűjteménnyel felérő szonettciklust, és
megdicsőül.
Invernessben
három helyi gimnazista gondol egyet, majd még néhányat, s amire gondolnak,
rögvest megvalósul. (A skót futballválogatott friss világbajnoki címe és az
ingyenfagylalt a brit régióban hovatovább más nemzeteknek is csinos ötleteket
ad.)
És
így tovább; milliárdnyi metamorfózis nyomán létesül újjá a valóság, immár a
varázslat szinonimájaként.
Így
kell lennie, mert a lehetetlennek is megvan a maga eljárásrendje.
Amiről
annyi szent szöveg énekelt már, s amivel annyi költő és fakír nézett szembe
lázas boldogságában: a megvilágosodás – kollektív lesz. Bolygószintű. Kivételt
nem ismerő. Mindenkit érintő, mindenkire tartozó.
Közemberek
tesznek szert – akaratukon kívül – mágikus képességekre; és a hétköznapok – az
ünnepek szűkösnek bizonyulván – csodákkal zsúfolódnak tele. Immár nem
utópisztikus elvárás, hanem a mindennapok tartozéka lesz az angyali jóság –
bennünk.
Hisz
az emberek ma sem ostobák, legföljebb szunyókál az értelmük. És senki sem
ördögi terv szerint köt gubancot a sorsára, csupán még keresi a helyét az
életben.
Hát
ennek lesz vége, amikor elkezdődik.
Még
három tündéröltő.
Talán
kettő és háromnegyed.
Ki
tudná pontosan megmondani?
Úgy
értem, az invernessi gimnazistákon kívül.
