2013. november 30., szombat

Hajlat

Mert végül nem marad
csak ami elveszett
csak összetett szavak
és összetett kezek

a világból egy hajlat
hol Isten is csak vendég
hallani ahogy hallgat
épp költi legszebb versét

a tudatlan is sejti
tudhatatlan a lényeg
végül nem marad semmi
csak mindenből a fények

2013. november 28., csütörtök

Debussy népe

Képzeljünk el egy idegen fajt, az intergalaktikus és transzdimenzionális világok egy nem csupán különösképpen intelligens, de érzelmek s érzékenységek dolgában is fölöttébb fejlett népességét. Képzeljük hozzá azt a cizellált sóvárgást, amellyel tündéröltők óta kutatják a létezés értelmét, a világok okát, a nyílt titkok közt megbúvó eredeti rejtélyt. S hogy végre a multiverzum zajaiból, neszeiből, robajaiból és zörejeiből egyszer csak kiszűrnek valamit… Ami felől pedig semmi kétségük: Isten szózata az. Oly tiszta, oly szép, oly végleges és oly misztikus. S akkor útra kelnek, hogy elérjenek a megálmodott édenig, a látomásos hagyományok ígérte beteljesülésig: a Hang Forrásáig. Midőn pedig a csillagközi vákuumlabirintusban, az anyagtalannal bélelt hipertérben nemzedékeken át bolyongván végül céljukig jutnak, ott azzal fogadja őket a helyi populáció: nem szózat volt, amit hallottak, még kevésbé isteni beszéd, hanem műalkotás egy gyalogos lénytől, akit ott úgy neveznek: zeneszerző. Claude Debussy volna hát a keresett istenség? Képzeljük csak el zavarukat, tanácstalanságukat, szomorúságukat. De rögtön hozzá kell gondolnunk valami egyebet is: a planéta őslakosainak eszmélő döbbenetét, amikor udvarias rutinnal lefolytatott metamuzikális vizsgálódásaik eredménye az idegenek állítását erősíti meg: a kompozíció nem lehet kizárólag emberi szív alkotása. Ki üzen tehát, s kinek hagy jeleket, amikor a Szirének vagy a Gyermekkuckó első taktusai felcsendülnek? Hagyjuk, hogy képzeletünk elvégezze a szükséges teometriai számításokat, s csak a végeredmény fölött örvendezzünk közösen.

2013. november 26., kedd

Mese arról, hogy a szomorúságnak is színe van

A kislány – az egyetlen kislány Álomvölgyben – arra ébredt, hogy nem látja a színeket. Először csak a takarója rózsaszín virágait látta szürkének. Azután a bordó-sárga falak mutatkoztak szürke-szürkének. Riadtan nézett tükörbe, és sejtelme igazolódott: saját arcáról is eltűntek a színek. Szürke szemöldök alatt szürke szem, szürke orcák és szürke, szürke, szürke száj. Ami most lefelé görbedt.
A kislány kiszaladt a szürke házból a szürke ég alá, és csak futott és futott a szürke ösvényen egészen a szürke almafáig. Ott lerogyott. Kimerülten, elveszetten, tanácstalanul.
Akkor egy szürke pillangó szállt a kézfejére.
– Miért szomorkodsz? – kérdezte pillangónyelven.
– Kifakultak a világomból a színek… – suttogta a kislány erőtlenül.
– Veled maradhatok, míg visszatérnek? – A pillangónyelv különösen alkalmas arra, hogy a legkomolyabb együttérzést is derűs hanglejtéssel fejezze ki. A kis lepke szavaiban ráadásul bujkált még valami… Valami kimondatlan, kimondhatatlan… Mintha titkos tudást rejtettek volna el a mondatok.
A kislány bánatosan nézett a jószívű lényre:
– Hát persze. És köszönöm, hogy… – Elakadt a szava. Ahogy ugyanis beszélni kezdett, föltűnt neki, hogy a pillangó már nem szürke. Sőt egyre színesebb, s mögötte a táj is visszanyerte színpompás lényegét.
– Látok! Újra látom a színeket! – kiáltotta boldogan a kislány. – De hogyan történhetett?...
S mert a pillangónyelv nem ismer lehetetlent, újdonsült barátja fölfejtette előtte a rejtélyt. Hogy néha nincs másra szüksége az ember lányának, mint egy másik ember lányára vagy fiára vagy lepkéjére. Mert az együttlétben kitisztulnak az érzelmek, megélesedik a szomorúság is, ettől sír, csak sír az ember lánya, a könnyek pedig úgy szűrik meg a fényt, hogy abból színek születnek, és marad belőlük bőven a zokogás utánra is, akkorra, amikor már mosolygunk, bizakodunk és élünk újra,
új színek között egy új világban,
mi, buta emberek és okos kicsi lepkék.

2013. november 24., vasárnap

Az elveszett bolygó

Felderítőink gond nélkül szálltak le a Lótuszon, ezen a színpompás és barátságos bolygón, az Orchidea-galaxis egy akkor még föltérképezetlen szegletében, miután nem észleltünk ellenséges aktivitást, azaz minden okunk megvolt arra, hogy kozmodiplomáciai kapcsolatfelvételben reménykedjünk a helyi fajok szövetségével. Gond akkor támadt, amikor nem sokkal később a bolygó – eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Felderítőstül, forgástengelyestül, idegen civilizációstul. Két holdja egészen bizarr látványt nyújtott, amint a planéta alakú semmi körül keringett tovább rendületlenül. Bennünket majd’ megevett a frász.

A pandzsábi csillagászok, akik kétszáz éve felfedezték és nevet adtak ennek a csillagrendszernek, talán szolgálhattak volna magyarázattal. Nekünk szemernyi ötletünk sem termett.

Brandon kapitány válságtanácskozást tartott, amelyen a hajó tisztjei lakonikus hallgatással adták egymás tudtára, hogy legszívesebben mukkot se szólnának kétségbeesésükben.

Akkoriban egyszerű napszélregisztrátorként szolgáltam intergalaktikus kutatóhajókon. A kapitány alatt ez volt a hetedik utam. A Laudetur remek járgánynak bizonyult; technikai malőrökre semmi hajlamot nem mutatott, hiperérzékelői sem hibásodtak meg soha. A lefuttatott tesztek szerint most sem a szondák és letapogatók tévedtek. A Lótusz valóban nyom nélkül oda lett. A kérdés csak az volt, hogy hova.

A választ Angeltől kaptuk meg. Aki a felderítők egyike volt, mellékágon pedig a titkos szerelmem kétszáznyolc fényév óta. És oda lett. És társaival együtt meggyászoltuk. És ő ahelyett, hogy békés senkiként viselkedett volna, most határozottan békés valakiként lépett színre.

Éppen ebédeltünk. Tíz embert veszítettünk, tizenketten maradtunk, az étkező a megfogyatkozott társaság számára egyszerre lett mentsvár a benső káoszban és váróterem, amelyben egy csodás magyarázat eljövetelében bíztunk.

– Hallotok? – kérdezte akkor Angel szelíden.

Félrenyeltem a szintetikus szilvás gombócot. Úgy láttam, másokat is váratlanul ért a bejelentkezés. Brandon kapitány arca a virtuális mogyorókrémes tálban landolt; a navigációs segédtiszt szájában jéggé dermedt a pszeudoszörp.

Angel pedig folytatta.

– Jól vagyunk. Mindannyian! És a bolygó is. Ne aggódjatok, és ne féljetek.

Nem a hangszórókból jött a hang, de nem is metahullámok lebegtek át az étkezőn. Rejtélyesen lehetetlen volt, hogy hallottunk bármit is. Az még inkább, hogy egy semmivé lett csillagmérnök szájából. Vagy bármijéből.

És amit mondott!

Megkövülten hallgattuk a csoda gyöngéd részletezését. Hogy a Lótusz érkezésünkkor épp abban a planetáris ciklusban járt, amelyet spirituális küszöbnek neveznek a dúsabb képzeletűek. S pontban akkor, amidőn Angelék leszálltak, vette kezdetét az átalakulás. A felemelkedés. A bolygóméretű transzmutáció. Mert nemcsak az értelmes fajok, de a fauna, a flóra, az ásványok, a gőzök és a gázok – minden felemelkedik, amikor addig rejtett egységük megérik rá. Az emelkedő rezgésszint fénnyé rajzolja át a létezőket, az egyetemes megvilágosodás magába fogadja a tér minden lakóját; talán a fantázia lényeit is.

Társaink választhattak. És a maradás mellett döntöttek.

S Angel most bennünket állított lelki-szellemi próba elé: minthogy az asztrális metamorfózis néhány órán belül hajónkig veti gyűrűjét, határoznunk kell. Eliszkolni fejvesztetten vagy fejest ugrani az ismeretlenbe, az anyagtalanba. Hazatérni épségben, avagy semmivé (mindenné) válni.

A hosszas vitát rövid szavazás követte.

Boldog vagyok, hogy sikerült dűlőre jutnunk.

2013. november 22., péntek

Szeretők

Ahogy a fényeket a csakra
a test a testet befogadja
hogy csontig melegítsen
a metafizika

a szeretet az Isten
halmazállapota

2013. november 21., csütörtök

Túl a sivatagon

Gyümölcsért nyúl a kéz
de fényt szakít a fáról
tanulj a szenvedés
metamorfózisából

égben gyökerezik
a jázmin és a rózsa
szárnyad a szirmaik
reinkarnációja

fogd magad szavadon
lelkesedj egész testtel
túl a sivatagon
dobog dobog a tenger

2013. november 20., szerda

Zafír

Mesébe illesz ahogy illan
zafíros fényed jádeárnyad
angyal nyújtózik tagjaidban
adózik tested játékának
s akárha új ének születne
és minden holt nyelv benne élne
párás álmot suttog füledbe
az éjszaka mesebeszéde

bőröd alól édesded dzsungel
elődereng a szelíd káosz
éghajlatok népe vonul fel
hajlataid káprázatához
unikornisok tigrisfalkák
elfek és más égrőlszakadtak
áldozatukat bemutatják
a lepedőnyi sivatagnak

és társak válnak ki a falból
a Másik Oldal küldte őket
megóvni amit óvsz ha alszol
ködsárkányok háttal a ködnek
szabad lények serege árad
ágyad köré egymást tiporva
másvilágokat vonz a vállad
szépséges gravitációja

s mert a mámor nomád
poklok nadírja
a bűnök lajstromát
mégis radírral írja
felcihelődik bukott ördög
a szerelem jótét lidérce
hogy az angyalt ki napfényt őrzött
Holdkővárba visszakísérje

2013. november 18., hétfő

Átváltozás

Ez abban az időben történt, amikor a lovag még nem volt lovag, a hercegnő pedig már nem volt hercegnő. Előbbi gyáva volt a próbákhoz. Utóbbi elunta, hogy tündér legyen és tökéletes. Így találkoztak össze a palota mögötti réten. A lovag (aki még nem volt lovag) kihúzta magát, mintha sárkányvárak ostromára készülne. A hercegnő (aki már nem volt hercegnő) egyszeriben újra tündér lett és tökéletes. Így varázsolt a szerelem lovagot a lovagból, és hercegnőt a hercegnőből.

Aki nem hiszi, sétáljon többet réteken!

2013. november 17., vasárnap

Szolgálatkészség

– Érted mindent! – jelentette ki a lovag, és meghajolt.
A hercegnő elvigyorodott.
– Elmajszolnál-e mindennap ebédre egy szatyor eleven békát, ha szépen kérném?
A lovag megvakarta sisakja búbját.
Bármit azért nem, úrnőm. Csak mindent! – vágta ki magát.
S hogy a további kellemetlen kérdéseknek elejét vegye, pusztán elővigyázatosságból tehát szájon csókolta a hercegnőt.
Talán még ma is szeretgetik egymást, ha meg nem haltak vagy halhatatlanná nem lettek.

2013. november 16., szombat

A tündér, aki kardigánnak öltözött

Álomvölgy tündére a Holdkő-barlangban lakott. Ez úgy hangzik, mintha igaz se volna. De igaznak kell lennie, hiszen mesét füllentésen kapni oly reménytelen vállalkozás, mint eltagadni, hogy vattacukorból vannak a fellegek. (A setétebbeket épp csak megpörkölte az égi cukrászat.)

Álomvölgy tündére a Holdkő-barlangban lakott, s legfőbb hivatali elfoglaltságai közé tartozott, hogy fénybe mártott ecsettel festette meg az ötödik évszak színeit, miközben teknőcöket tanított dorombolni. De mert ecsetje nem volt, teknőcök pedig nem éltek Álomvölgyben, teázott, énekelt és olvasott naphosszat, s ha kérték, örömest segített bárkinek veteményest gondozni és palacsintát sütni is.

Mindenki ismerte és szerette a tündért. Ez nem meglepő, hiszen a tündér is ismert és szeretett mindenkit. Néha azonban kedv gyúlt benne, hogy céltalan szórakozottsággal sétabotorkáljon végig a kis utcákon, a lankás ösvényeken, a kalácsforma háztetőkön. Anélkül, hogy fölismernék vidoran, ráköszönnének kalaplengetve, elkísérnék csapatostul. Szeretett volna egyedül bóklászni, könnyed és gondtalan suhanással, ahogy a fűszálak telihold idején.

Kitalálta, hogy álruhát ölt.

Először egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött, de akkor úgy üdvözölték, ahogy egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött álomvölgyi tündért illik. (Álomvölgyben ő volt az egyetlen tündér.)

Ezután marcipánból gyurmázott magának gyűrűt, azt húzta az ujjára, hogy azt higgyék: egy marcipángyűrűt viselő idegen halad át a falun. Hamar kiderült, hogy ez az álca sem tévesztheti meg a nagyobb huncutságokhoz szokott lakosságot (beleértve Dr. Ernőt, a falu kutyusát: ő el is kobozta a bűnjelet, mert aznap még nem ebédelt).

Harmadjára sikerülnie kell! A tündér lelkesen fogott ötlete kivitelezéséhez. Bolyhos, hosszú, kinyúlt kardigánba bújt, éppen csak az orra látszott ki belőle (meg bizonyos tekintetben az arca, haja, nyaka, keze, lába). Manó vagy pékinas legyen a talpán, aki fölismer egy kardigánnak öltözött barlangi tündért!

Az első utcasarkon egy manó, a másodikon egy pékinas köszöntötte tisztelettudóan. Meg is jegyezte mindkettő, milyen csinos kardigánt visel. És még huszonhárman megjegyezték. Akik nem, azok toronyablakocskákból mosolyogtak le csöndesen a barlangi szépségre és szépséges kardigánjára.

Elszontyolodott a tündér, hogy nem tud észrevétlen maradni pillantásnyi időre sem. De nem volt tehetsége a szontyolodáshoz, a jólelkűség és a derű szoros szövetségesek.

A perdöntő furfang így jutott eszébe. Rögvest meg is valósította.

A falubeliek örömmel nyugtázták, hogy olyan tündér él közöttük, aki hamisságba öltözni nem akaró tündérnek öltözött.

2013. november 14., csütörtök

A költészet is

– Tizenkét bekezdés Lator Lászlóról –



(I.) Lator László 1927-ben született Kárpátalján; első verseskötete, a Sárangyal csak 1969-ben jelenhetett meg; s utána is a ritkás, nagy versek költője maradt. Mellette műfordító, esszéista, egyetemi oktató, rádiós és televíziós műsorok közkedvelt szereplője. Tekintélyes életút, tekintélyt parancsoló életmű az övé. Előbbiből nem vállalhatunk részt. Utóbbiban örömmel merülünk el.

(II.) Érzéki tárgyiasság és személytelen gyönyör. Oximoronok jutnak eszünkbe, a széttartás szintagmái; nem azért, mert felemás befogadói élmény ejt foglyul, hanem mert tudjuk, s éppen Lator László verseiből tudjuk (amely versek más versektől és igéktől tudhatják): „Szavak mélyén a dolgok arca / megfejthetetlenül pihen” (Szél, 1947).

(III.) Ha van a létezésnek poétikája, a teremtésnek költészete, a mindenségnek nyelve: Lator László versei abba a hagyományba simulnak vissza.

(IV.) A létezés, a teremtés, a mindenség Latornál a szerelemben sűrűsödik össze; csak akkor, a ráismerés pillanatában, már pusztulásnak kell hívnunk.

(V.) Lírája úgy pogány, ahogy Weöresé, Juhászé vagy a kanadai fenyőerdőké: egyetlen istent sem zár ki magából.

(VI.) És úgy tárgyias és egzisztencialista és ontologikus, ahogy Babitsé, Pilinszkyé, Nemes Nagyé: az univerzum titkos szabályzatához igazított klasszicitás módján.

(VII.) Az „eszméltető, kegyetlen öntudat” (Újesztendő, 1952) poézise. Vagyis úgy intellektuális, ahogy a partra vetett tengerek vagy az eksztázis a szobrok mélyén.

(VIII.) „Hányféle üzenet az idegekben, / közölni azt, ami közölhetetlen” (Elváltozik, 2006). – „Van, hogy az elhomályosult jelentést / a fényes féleszmélet újraírja” (A tér, a tárgyak, 2002).

(IX.) A „pusztulással vemhes létezés”, a „szakadatlan teremtés” (Pompeji, 1963), a „test szűkülő világegyeteme” (Nem a halál, 1968), a „névtelen titok” (A kert, 1969) a „formába kényszerült anarchia” (Magányos cédrus, 2006), a „szeplőtelen égbolt közönye” (Úgy látszik, bűnbe estem, 1999), a „szorongató ideiglenesség” (Arc, 2006) – megannyi töredéknyi tökély, a nyelv kezes varázslata; véglegessé csiszolt törmelék valami kozmosz mögötti egészből. Mert az örökkévalóságot tékozoljuk el minden pillanatban, amikor nem a létezés közepében állunk.

(X.) Könnyű megfogalmaznunk, mi izgatja bensőnket, amikor a versbéli én benső izgatottságáról olvasunk: „az eltévedt jelek a feledékeny / idegek zilált gubancában” (Nem a halál, 1968).

(XI.) És nem nehéz rájönnünk, mi ölt alakot ebben a lírai beszédmodorban: „Valami öröklét, amit / csupán a test homálya érez” (A kert, 1968).
 
(XII.) Isten mindig és mindenbe szerelmes. Ez tartja életben a világot. S hogy a költészet is.

2013. november 13., szerda

Delfinekkel és madarakkal

– Czigány György dicsérete –


1

Kevés lírikust ismerünk, aki a halálért is hálás. Aki úgy tud örvendezni, ahogy csak Mozart vagy egy önfeledt pitypang. Aki a pusztulást fénylő kiteljesedésnek látja, és mindenből, mindenből muzsikát hall ki. Keveset, mert egyet.

2

Czigány György (1931) a verseiben is zongoraművész, s a memoárjaiban is kamasz. Költeményei úgy érkeznek meg hozzánk, ahogy egy hajó / eseménytelenül, csupasz-fehéren – / delfinekkel és madarakkal / megjön az éjszakából. De nemcsak delfineket és madarakat hoznak: rakományuk gyöngécske gyertyák irgalma és irgalmatlan bizakodás, derűs bujaság és világon túli türelem. S mit találunk még e szellemi szállítmányban? Praktikus feladatot (hazát keresni / egy pillanatnak) és misztikus felismerést (egyszólamú lét felett másik táj, más idő / hever); beszámolót családi csodáról (szent és érthetetlen / a Zsófi-misztérium) és iránymutatást közösségi teendőkhöz (ezt az országot / józanul kell szeretni) – valamint a múló idő megszentelését poétikus hittel, hiteles poétikával: majdnem mosoly a pusztulás nyugalma… mikor a halál is teremtés… egy villanó mosoly legyőzi / a halál mozdulatait. E missziós hajókon, azaz a föl nem fogható / halálos szeretet némaságában fogan a ráismerő öröm is, hogy van hegedű! – s hogy létezik, elég ez / rémület vigaszához és reményhez; hogy ünnep lehet csak létezésünk / magvában boldog végtelennel; hogy nincs széle a létezésnek; hogy gyermekien / természetes a hála; hogy kalitkám is madár; hogy sírván is boldogok / Isten bohócai; hogy áldott, / ki az Úr nevében jő. Mindez persze rímekkel fölékszerezett dogmatika is lehetne – ha Czigány György nem volna egyúttal (s talán elsődlegesen) a boldog tanácstalanság költője is: Sivárak vagyunk, romlandók: miért / ölel mégis az Úr magához minket, / szeretetre méltatlanokat? / A választ senki se érti.

3

„A görögök nézték a templomaikat. Mi azért viseljük el a Luxembourg-kert szobrait, mert nem nézzük őket” – figyelmeztet Simone Weil. Czigány György versei úgy korszerűek (tehát kortalanok), hogy szemlélésükbe nem fárad bele a szem. Ez igen ritka jelenség. Érdemes volna alaposabban tanulmányozni. Hátrébb lépve néhány hétmérföldet, hűvös távolra, elemző olvasásra rendezkedve be. De még nem. „A szenvedély teljessége kizárja a reflexiót” – rögzíti Pascal. (És már nem.)

4

Kiderül, hogy amit szép fölöslegnek véltünk, az éltető szükséglete a teremtménynek. A pillanat vágyából az örök akaratába lendít át.
A magba zsugorított távval dolgozik.

______________________________________

(A kurzív részek Czigány György műveiből valók.)

2013. november 8., péntek

A logoszféra vándorai

Az egész azzal kezdődött, hogy minden véget ért. April Clapton tizenhat éves volt, amikor rájött erre. S tizenhat és egynegyed, amikor a megoldást is elénk tárta.
Mi ért véget? Röviden: a világ. Kissé részletezőbben: a világ szépséges részletei. Mintha egy reggel arra ébrednénk, hogy eltűntek a fák. Minden fa. Mert elköltöztek egy barátságosabb bolygóra. Vagy csak barlangok mélyére húzódtak, míg elmúlik fejük fölül a humán veszély. Vagy visszaváltoztak istenekké, és most egyeztetik tapasztalataikat, a felhők fölött (avagy felhők alakjában).
Tehát a részletek.
Minden szépséges részlet.
Az apák nevetése megrozsdállt. A jambusok egymásba gabalyodtak, a rózsák színét elcsente egy szűnhetetlen alkony. Az eperfagylaltnak a vasárnapi ebéd után többé nem volt íze. A templomtorony szívverését már mindenki csak harangzúgásnak hallotta. Elfelejtettük fivérünknek szólítani a Napot. És nem értettük azokat, akik örömmel szolgáltak, és boldogan tűrtek.
April különleges – mert a kamaszokra általában jellemző – érzékenysége azonnal észlelte a bajt. És még különlegesebb – mert nemcsak a kamaszokra jellemző – találékonysága hamar kikísérletezte az orvosságot is.
Okos lány volt, könnyen kifejezte magát; s ami azt illeti, szavai tisztaságával le is taglózta a felnőtt-társadalmat. Tőle szereztünk tudomást a kézenfekvőről. Hogy nemcsak geo-, bio- vagy sztratoszféra övezi a Földet. Van egy legalább ennyire lényeges, mert minden lényeget érintő héja is a létezésünknek. A történetek, amelyek teremtenek. A versek, amelyek megvigasztalnak. Az énekek, hogy pár percre angyaloknak érezhessük magunkat.  A beszélgetések, a nevek, a válaszok. És az imák.
Ez az anyagtalan, de minden anyagnál erősebb nyelvi burok mint afféle verbális aura ölelte át s óvta tapintattal bolygónkat millió és millió éveken át.
Benne éltünk, anélkül, hogy törődtünk volna vele. Általa voltunk azok, akik. És hozzá lettünk hűtlenek. A szavak napvilágához, a könyvek kertjéhez, a nyelv angyalaihoz.
A logoszféra vándorai voltunk, akik sosem néztek a lábuk elé.
De még nem volt késő.
April Clapton pedig jó munkát végzett. „Írjatok, beszéljetek, énekeljetek, imádkozzatok, meséljetek – és hívjátok szeretetnek, amit közben éreztek” – szólt az üzenete. Minden idők – talán minden univerzumok – legnépszerűbb internetes körlevelét fogalmazta meg ez a fiatal minnesotai lány, aztán férjhez ment, Indiába költözött, és halhatatlan lett, mert arrafelé szeretik a fiatal, éles eszű isteneket.
Legalábbis így tartja az egyik történet a sok-sok új közül.

2013. november 6., szerda

A programozó

Harminchetedik éve dúlt az egyetemes háború, amikor Greg, a nyolc per tizenkettes régió vezető hadi informatikusa ráébredt a megoldásra. Szó szerint így történt: este csaknem a halálba itta magát, reggel pedig üdvözült mosollyal vonult vissza irodájába.

Egy ósdi huszadik századi fantazmagóriát gombolt újra, a szimulált világok teóriáját. S öltötte egybe játékelméleti elképzeléseivel.

Ha a világunk virtuális valóság volna, a program készítője egyetlen gombnyomással – vagy legalábbis néhány parancskód átírásával – véget vethetne a háborúnak, gondolta. Ha a világunk nem virtuális valóság, nincs mit tenni: nekünk magunknak kell megteremtenünk a felettes univerzumot. És benne a Programozót. Gondolta, gondolom.

Hetekig dolgozott a projekten, mire – aggályosan figyelembe véve minden földi paramétert, lövegállásaink gyilkos topográfiájától a kitinpáncélos élőlények evolúciójáig – megírta azt a szoftvert, amelytől a helyzet megoldását remélte. A helyzet, vagyis a világ megoldását, vagyis újrateremtését.

Senkinek se szólt. Ne tartsák bolondnak. Ne állítsák le. Ne kényszerítsék módosításokra.
Egy kiadósabb szombati ebéd után (dohos kenyér volt néhány balszerencsés hangyával megszórva) egyszerűen fogta magát, és utasította a számítógépét. Hogy utasítsa az univerzumot. Hogy változzék olyan univerzummá, amelyben minden csak szimuláció és virtualitás és kegyes mesebeszéd.

Ennek három évszázada. Senki sem emlékszik már, hogyan köszöntött ránk a békeidő.

Sokan mendemondának tartják Greg históriáját. Mások kártékony és megkésett utópiának. Kevesen lehetünk, akik elhiszünk belőle minden szót, mert nincs más választásunk.

Hogyan is lehetne? A Legfensőbb Programozót nagyon elszomorítaná a hűtlenségünk.

2013. november 5., kedd

A sors művészete

A gondolat teremti
a teremtett világot
mióta testesedni
egy mondat nekilátott

őselvek könnyű násza
a nehéz nevetés is
a csodát magyarázza
minden tékozló tézis

míg a szeretők kétrét
fektükben átrajzolják
az angyal géntérképét
a tenger horoszkópját

2013. november 4., hétfő

A zodiákus nélküled

Vitorláit ha itt a jel
a part kibontja
egy egész tenger indul el
a horizontra
világít mint a Jupiter
harmadik holdja

ének nélkül a fül süket
a száj kiszárad
fények nélkül a szürkület
eltömi szádat
a zodiákus nélküled
tucat vadállat

a szépséget a lét szabad
nyelveken írja
energiák szeánsza vagy
jógázó nyírfa
ha édent rajzol a szavak
akvamarinja

keresztülsuhog testeden
mennyei misztrál
a zenében ő lesz a zen
hegyben a kristály
kötött formádban szertelen
angyal a free style

a legutolsó ékezet
is elhelyezve
már napraforgómézeket
ízlel az elme
a földre ím megérkezett
az ég szerelme

2013. november 2., szombat

A lepke hieroglifája [2/2.]

– Károlyi Amy költészetéről –


A részletekben fölismert egész, a töredékes felé forduló teljességvágy, a kicsinységeknek adózó kozmikus kíváncsiság a versnyelvi magatartást a pálya egészén meghatározza. Ha mint a mindenségre tekintünk mindenre, legközönségesebb gesztusunk asztrális távlatot nyer („Gondold meg, kéz, / ki az ablakot csukod, / tárod, / milyen kozmikus mozdulat, / mellyel a mindenséget kirekeszted, / bebocsátod” – Ablak), s használati tárgyaink is mítoszi energiákból részesülnek („Kávéscsészéd is halhatatlan, / ha olyan helyre állítod, / mely a mindenség peremén van” – Összefüggések). Ez az alapállás magyarázza, hogy a személyes vallomásból költői hitvallás, abból pedig antropológiai alapvetés lesz: „Van, akit díszek, tárgyak, / engem vonalak inspirálnak. / A végtelenül egyenesek, / mik metszik egymást végtelenül, / hálóba fognak mindent belül, / a hálószemeken áttetszik / a teljesült és a hiába, / a tájfun és a gyereksírás, / a könnycsepp és a Himalája” (Himalája).

Milyen még ez a líra? Elfogadóan figyelmes a tárgyi, növényi, állati létezés iránt: „Természetesen legyen állatod, / állat nélkül steril a szoba, / de megtelik dzsungellel, villanyossággal / a szobatér, ha állat otthona” (Állat). E figyelmesség teszi, hogy a költői pillantás olyasmit is észrevesz, amit misztikus belső szemek szoktak – a lényegek mögötti lényegek valóságát: „Fű felett száll a lepke, / fél lépéssel mögötte árnya, / a lepke hieroglifája, / a lepkénél is lepkébb lepke” (Lepke).

Mindeközben létköltészeti elhivatottsággal veszi szemügyre, írja körül, bírja szóra legnagyobb kérdéseinket. Ez azért különös teljesítmény, mert legnagyobb kérdéseink csábítanak a legsemmitmondóbb válaszokra. Lett légyen szó szerelemről, halálról, gyászról, az időről és az elmúlásról, az anyag és az anyagtalan és a semmi és a minden ködös bizonyosságairól. „Egyszer mindnyájan szegények leszünk / és névtelenek, mint a szerzetesek / szegény, mondják majd a nevünk helyett” – olvassuk egy helyütt Kosztolányi kései, nagy részvétlírája tónusában (Szegények). S nem lepődünk meg, ha másutt az angyalok, a szellemvilág, a spiritualitás, a metafizika horizontja nyílik meg, de korántsem dogmák, tanok, tételes teológiák útmutatása szerint. Az istenhit itt inkább alázatos misztika gyümölcse, mintsem megörökölt elvek esszenciája: „Az absztrakt Isten / nem jelent meg nekem / ismerem Istent / teremtményeiben” (XX. századi zsoltár); „Istennel találkozni egyszerű / Istennel találkozni bonyolult / vízzel találkozik, aki vizet iszik / vízzel találkozik a vízbefúlt” (Requiem élőkért).

Károlyi Amynál elvont létfilozófia és verítékes életbölcselet egymást föltételezi; s valami ítélettől s előítélettől mentes, mégis transzcendens vonzatú morál a gyönyörű végeredmény: „Valahol érik a gyümölcs. / Alig látszik, de mégis benne / a forma, lényeg, mi betölt. // Láthatóvá csak később fejlik / a tartalom, a fényes-édes, / mi elrejtetten senkié, / de, várj, egyszer mindenkié lesz” (Mindenkié); „Csak olyan lábat, ami csatangol. / Csak középutat ne, aranyból” (Mindent vagy semmit); „Egy kicsikét több irgalom, / egy kicsit kevesebb tudás” (Irgalom).

Minden mondani akar valamit. Minden beszél. De mi csak a beszédre figyelünk. A nyelvet elfedő nyelvre. Kivéve azokat, akiknek fülük van a néma lét énekére, és tolluk, hogy ahhoz partitúrát költsenek. A lírikusok közül se mindenki képes erre. Károlyi Amy azonban olyannyira birtokában volt e képességnek, hogy verseire pillantván első, boldog döbbenetünkben alig is állapíthatjuk meg, mi az, amit a papíron látunk: összetett szavak vagy összetett kezek.

Fesztelenebbül angyalokkal társaloghat-e költészet?

2013. november 1., péntek

A lepke hieroglifája [2/1.]

– Károlyi Amy költészetéről –


Irodalom márpedig nincs. Pontosabban ha azt mondjuk, „irodalom”, olyasvalamire utalunk, ami csak látszólagosan létezik egyetlen szóval megnevezhető jelenségként. E látszólagos egységet a médium (a nyelv) azonossága teremti meg. Habár jámbor illúzióról, sőt hasznos tévképzetről van szó, érdemes belátnunk: vers és próza egy test, de két lélek. Szándékaik és eszközeik gyakorta ellentétesek. A vers kevés elemmel dolgozik, azaz válogat, kombinál, szűkít, végül kimond; a próza a bőség nyelvén szól hozzánk, azaz árad, tágul, átfog, végeredményben elbeszél. Alkotás-lélektani és befogadáselméleti szempontból egyaránt perdöntő e különbség. (S a drámai szövegeket és a határműfajokat még csak nem is érintjük.)

Károlyi Amy (1909–2003) költészete elemi erővel (mert elemi gyöngédséggel) eszméltet rá minderre; lévén egyszerre bölcs és szelíd, ugyanis szeretetközpontú. Irodalomtörténeti helyét az az egyedi tulajdonsága jelöli ki, amely egyúttal oly definiálhatatlanná is teszi ezt a kánoni hollétet: a nyugatos/újholdas/tárgyias vershagyomány összekapcsolása a keleti gondolkodás derűbe ágyazott éntelenségével, avagy egy univerzális misztika gyalogos evidenciáival. A Károlyi-líra további megkülönböztető sajátossága az a kísérletezően míves, szabadon kötött formavilág, amely számozással tagolt nagyszerkezetekben s két-három soros kiskompozíciókban egyaránt az „anyaghibáktól” sem ódzkodó alaktani műgond jegyeit viseli.

Allúziókban s hommage-okban gazdag életmű a Károlyi Amyé. A nyílt hódolattól („Kenyerünk Arany János” – Lobogó) a rejtettebb vendégszövegekig, áthallásokig, utalásokig idézhetők a példák.  Az Egyensúly című vers például egyszerre két Babits-szöveget (Ha nem vagy ellenállás…, Ősz és tavasz között) idéz meg – a továbbgondoló hála hangján: „Addig élek, míg ellenállok / északi szélnek, szaggatónak / addig élek míg földbe verhetsz / rózsa mellé rózsakarónak”. S van, hogy egyetlen, nem is tüntetően poétikus szó teremt lobbanásnyi kapcsolatot két mű között. Az érdemes utolsó strófája („Az a szó, mi is lehetett, / vagy szín volt, hangba forduló, / csak tudnám. Vagyis jól tudom, / azt érdemes volt az a szó” például Gergely Ágnes Gyújtópontjának zárlatával („Erőlködünk a képmáson innen, / az árnyakkal megtelnék egy hajó, / holott két kézzel átkulcsolható / az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata / vagy egy nappal horzsolta fa”) cseng össze.

Ars poeticákat, nyelvi önreflexiókat is szép számmal találunk. A kiművelt nyelv alakzatai, a „mézzel kevert vonzatok” (Ars poetica) Károlyi Amynál elsőrendűen valaminő emberen túli üzenet ígéretét hordozzák: „Valami hiba van a verseimben, / mindig van bennük valami / ember, táj és érzelem – / a szférák zenéjét / kívánnám hallani. // Amit csak a szórend mondhat el, / a mérleg nyelve, a billegő / és érzékeny ide-oda, / ami a versnek szféra-mód / kottázhatatlan dallama” (Szakmai). S megejtően emlékezetesek azok a szöveghelyek, amelyekben a szavak művésze – miszteriális indokkal – a hallgatás pártjára áll: „A tökéletes hallgat. / A tökéletlen énekel” (Szentencia); „Az érintés régebbi mint a szó, / az alma után nyúló mozdulat. / A szó kevés. / A vállhoz érő váll / több mint egy vers. / A szó csak tévedés” (Tévedés).