Mert végül nem marad
csak ami elveszett
csak összetett szavak
és összetett kezek
a világból egy hajlat
hol Isten is csak vendég
hallani ahogy hallgat
épp költi legszebb versét
a tudatlan is sejti
tudhatatlan a lényeg
végül nem marad semmi
csak mindenből a fények
2013. november 30., szombat
2013. november 28., csütörtök
Debussy népe
Képzeljünk
el egy idegen fajt, az intergalaktikus és transzdimenzionális világok egy nem
csupán különösképpen intelligens, de érzelmek s érzékenységek dolgában is
fölöttébb fejlett népességét. Képzeljük hozzá azt a cizellált sóvárgást,
amellyel tündéröltők óta kutatják a létezés értelmét, a világok okát, a nyílt
titkok közt megbúvó eredeti rejtélyt. S hogy végre a multiverzum zajaiból,
neszeiből, robajaiból és zörejeiből egyszer csak kiszűrnek valamit… Ami felől
pedig semmi kétségük: Isten szózata az. Oly tiszta, oly szép, oly végleges és
oly misztikus. S akkor útra kelnek, hogy elérjenek a megálmodott édenig, a
látomásos hagyományok ígérte beteljesülésig: a Hang Forrásáig. Midőn pedig a
csillagközi vákuumlabirintusban, az anyagtalannal bélelt hipertérben
nemzedékeken át bolyongván végül céljukig jutnak, ott azzal fogadja őket a
helyi populáció: nem szózat volt, amit hallottak, még kevésbé isteni beszéd,
hanem műalkotás egy gyalogos lénytől, akit ott úgy neveznek: zeneszerző. Claude
Debussy volna hát a keresett istenség? Képzeljük csak el zavarukat,
tanácstalanságukat, szomorúságukat. De rögtön hozzá kell gondolnunk valami
egyebet is: a planéta őslakosainak eszmélő döbbenetét, amikor udvarias rutinnal
lefolytatott metamuzikális vizsgálódásaik eredménye az idegenek állítását
erősíti meg: a kompozíció nem lehet kizárólag
emberi szív alkotása. Ki üzen tehát, s kinek hagy jeleket, amikor a Szirének vagy a Gyermekkuckó első taktusai felcsendülnek? Hagyjuk, hogy képzeletünk
elvégezze a szükséges teometriai számításokat, s csak a végeredmény fölött
örvendezzünk közösen.
2013. november 26., kedd
Mese arról, hogy a szomorúságnak is színe van
A
kislány – az egyetlen kislány Álomvölgyben – arra ébredt, hogy nem látja a
színeket. Először csak a takarója rózsaszín virágait látta szürkének. Azután a
bordó-sárga falak mutatkoztak szürke-szürkének. Riadtan nézett tükörbe, és
sejtelme igazolódott: saját arcáról is eltűntek a színek. Szürke szemöldök
alatt szürke szem, szürke orcák és szürke, szürke, szürke száj. Ami most lefelé
görbedt.
A kislány kiszaladt a szürke házból a
szürke ég alá, és csak futott és futott a szürke ösvényen egészen a szürke
almafáig. Ott lerogyott. Kimerülten, elveszetten, tanácstalanul.
Akkor egy szürke pillangó szállt a
kézfejére.
– Miért szomorkodsz? – kérdezte
pillangónyelven.
– Kifakultak a világomból a színek… – suttogta
a kislány erőtlenül.
– Veled maradhatok, míg visszatérnek? –
A pillangónyelv különösen alkalmas arra, hogy a legkomolyabb együttérzést is
derűs hanglejtéssel fejezze ki. A kis lepke szavaiban ráadásul bujkált még
valami… Valami kimondatlan, kimondhatatlan… Mintha titkos tudást rejtettek
volna el a mondatok.
A kislány bánatosan nézett a jószívű
lényre:
– Hát persze. És köszönöm, hogy… –
Elakadt a szava. Ahogy ugyanis beszélni kezdett, föltűnt neki, hogy a pillangó
már nem szürke. Sőt egyre színesebb, s mögötte a táj is visszanyerte színpompás
lényegét.
– Látok! Újra látom a színeket! –
kiáltotta boldogan a kislány. – De hogyan történhetett?...
S mert a pillangónyelv nem ismer
lehetetlent, újdonsült barátja fölfejtette előtte a rejtélyt. Hogy néha nincs
másra szüksége az ember lányának, mint egy másik ember lányára vagy fiára vagy
lepkéjére. Mert az együttlétben kitisztulnak az érzelmek, megélesedik a
szomorúság is, ettől sír, csak sír az ember lánya, a könnyek pedig úgy szűrik
meg a fényt, hogy abból színek születnek, és marad belőlük bőven a zokogás
utánra is, akkorra, amikor már mosolygunk, bizakodunk és élünk újra,
új színek között egy új világban,
mi, buta emberek és okos kicsi lepkék.
2013. november 24., vasárnap
Az elveszett bolygó
Felderítőink gond nélkül
szálltak le a Lótuszon, ezen a színpompás és barátságos bolygón, az
Orchidea-galaxis egy akkor még föltérképezetlen szegletében, miután nem
észleltünk ellenséges aktivitást, azaz minden okunk megvolt arra, hogy
kozmodiplomáciai kapcsolatfelvételben reménykedjünk a helyi fajok
szövetségével. Gond akkor támadt, amikor nem sokkal később a bolygó – eltűnt.
Egyik pillanatról a másikra. Felderítőstül, forgástengelyestül, idegen
civilizációstul. Két holdja egészen bizarr látványt nyújtott, amint a planéta
alakú semmi körül keringett tovább
rendületlenül. Bennünket majd’ megevett a frász.
A pandzsábi
csillagászok, akik kétszáz éve felfedezték és nevet adtak ennek a
csillagrendszernek, talán szolgálhattak volna magyarázattal. Nekünk szemernyi
ötletünk sem termett.
Brandon kapitány válságtanácskozást tartott, amelyen a
hajó tisztjei lakonikus hallgatással adták egymás tudtára, hogy legszívesebben
mukkot se szólnának kétségbeesésükben.
Akkoriban egyszerű napszélregisztrátorként szolgáltam
intergalaktikus kutatóhajókon. A kapitány alatt ez volt a hetedik utam. A Laudetur remek járgánynak bizonyult; technikai
malőrökre semmi hajlamot nem mutatott, hiperérzékelői sem hibásodtak meg soha.
A lefuttatott tesztek szerint most sem a szondák és letapogatók tévedtek. A
Lótusz valóban nyom nélkül oda lett. A kérdés csak az volt, hogy hova.
A választ Angeltől kaptuk meg. Aki a felderítők egyike
volt, mellékágon pedig a titkos szerelmem kétszáznyolc fényév óta. És oda lett.
És társaival együtt meggyászoltuk. És ő ahelyett, hogy békés senkiként
viselkedett volna, most határozottan békés valakiként lépett színre.
Éppen ebédeltünk. Tíz embert veszítettünk, tizenketten
maradtunk, az étkező a megfogyatkozott társaság számára egyszerre lett mentsvár
a benső káoszban és váróterem, amelyben egy csodás magyarázat eljövetelében
bíztunk.
– Hallotok? –
kérdezte akkor Angel szelíden.
Félrenyeltem a szintetikus szilvás gombócot. Úgy láttam,
másokat is váratlanul ért a bejelentkezés. Brandon kapitány arca a virtuális
mogyorókrémes tálban landolt; a navigációs segédtiszt szájában jéggé dermedt a
pszeudoszörp.
Angel
pedig folytatta.
– Jól vagyunk.
Mindannyian! És a bolygó is. Ne aggódjatok, és ne féljetek.
Nem a hangszórókból jött a hang, de nem is metahullámok
lebegtek át az étkezőn. Rejtélyesen lehetetlen volt, hogy hallottunk bármit is.
Az még inkább, hogy egy semmivé lett csillagmérnök szájából. Vagy bármijéből.
És amit mondott!
Megkövülten
hallgattuk a csoda gyöngéd részletezését. Hogy a Lótusz érkezésünkkor épp abban
a planetáris ciklusban járt, amelyet spirituális küszöbnek neveznek a dúsabb
képzeletűek. S pontban akkor, amidőn Angelék leszálltak, vette kezdetét az
átalakulás. A felemelkedés. A bolygóméretű transzmutáció. Mert nemcsak az
értelmes fajok, de a fauna, a flóra, az ásványok, a gőzök és a gázok – minden
felemelkedik, amikor addig rejtett egységük megérik rá. Az emelkedő rezgésszint
fénnyé rajzolja át a létezőket, az egyetemes megvilágosodás magába fogadja a
tér minden lakóját; talán a fantázia lényeit is.
Társaink
választhattak. És a maradás mellett döntöttek.
S
Angel most bennünket állított lelki-szellemi próba elé: minthogy az asztrális
metamorfózis néhány órán belül hajónkig veti gyűrűjét, határoznunk kell.
Eliszkolni fejvesztetten vagy fejest ugrani az ismeretlenbe, az anyagtalanba.
Hazatérni épségben, avagy semmivé (mindenné) válni.
A
hosszas vitát rövid szavazás követte.
Boldog
vagyok, hogy sikerült dűlőre jutnunk.
2013. november 22., péntek
Szeretők
Ahogy a
fényeket a csakra
a test a testet
befogadja
hogy csontig
melegítsen
a metafizika
a szeretet az
Isten
halmazállapota
2013. november 21., csütörtök
Túl a sivatagon
Gyümölcsért
nyúl a kéz
de fényt szakít
a fáról
tanulj a
szenvedés
metamorfózisából
égben
gyökerezik
a jázmin és a
rózsa
szárnyad a
szirmaik
reinkarnációja
fogd magad
szavadon
lelkesedj egész
testtel
túl a sivatagon
dobog dobog a
tenger
2013. november 20., szerda
Zafír
Mesébe illesz
ahogy illan
zafíros fényed
jádeárnyad
angyal
nyújtózik tagjaidban
adózik tested
játékának
s akárha új
ének születne
és minden holt
nyelv benne élne
párás álmot
suttog füledbe
az éjszaka
mesebeszéde
bőröd alól
édesded dzsungel
elődereng a
szelíd káosz
éghajlatok népe
vonul fel
hajlataid
káprázatához
unikornisok
tigrisfalkák
elfek és más
égrőlszakadtak
áldozatukat
bemutatják
a lepedőnyi
sivatagnak
és társak
válnak ki a falból
a Másik Oldal
küldte őket
megóvni amit
óvsz ha alszol
ködsárkányok
háttal a ködnek
szabad lények
serege árad
ágyad köré
egymást tiporva
másvilágokat
vonz a vállad
szépséges
gravitációja
s mert a mámor
nomád
poklok nadírja
a bűnök
lajstromát
mégis radírral
írja
felcihelődik
bukott ördög
a szerelem
jótét lidérce
hogy az angyalt
ki napfényt őrzött
Holdkővárba
visszakísérje
2013. november 19., kedd
2013. november 18., hétfő
Átváltozás
Ez
abban az időben történt, amikor a lovag még nem volt lovag, a hercegnő pedig
már nem volt hercegnő. Előbbi gyáva volt a próbákhoz. Utóbbi elunta, hogy
tündér legyen és tökéletes. Így találkoztak össze a palota mögötti réten. A
lovag (aki még nem volt lovag) kihúzta magát, mintha sárkányvárak ostromára
készülne. A hercegnő (aki már nem volt hercegnő) egyszeriben újra tündér lett
és tökéletes. Így varázsolt a szerelem lovagot a lovagból, és hercegnőt a
hercegnőből.
Aki nem hiszi, sétáljon többet réteken!
2013. november 17., vasárnap
Szolgálatkészség
–
Érted mindent! – jelentette ki a lovag, és meghajolt.
A hercegnő elvigyorodott.
– Elmajszolnál-e mindennap ebédre egy
szatyor eleven békát, ha szépen kérném?
A lovag megvakarta sisakja búbját.
– Bármit
azért nem, úrnőm. Csak mindent! –
vágta ki magát.
S hogy a további kellemetlen kérdéseknek
elejét vegye, pusztán elővigyázatosságból tehát – szájon csókolta a hercegnőt.
Talán még ma is szeretgetik egymást, ha
meg nem haltak vagy halhatatlanná nem lettek.
2013. november 16., szombat
A tündér, aki kardigánnak öltözött
Álomvölgy
tündére a Holdkő-barlangban lakott. Ez úgy hangzik, mintha igaz se volna. De
igaznak kell lennie, hiszen mesét füllentésen kapni oly reménytelen
vállalkozás, mint eltagadni, hogy vattacukorból vannak a fellegek. (A
setétebbeket épp csak megpörkölte az égi cukrászat.)
Álomvölgy tündére a Holdkő-barlangban
lakott, s legfőbb hivatali elfoglaltságai közé tartozott, hogy fénybe mártott
ecsettel festette meg az ötödik évszak színeit, miközben teknőcöket tanított
dorombolni. De mert ecsetje nem volt, teknőcök pedig nem éltek Álomvölgyben,
teázott, énekelt és olvasott naphosszat, s ha kérték, örömest segített bárkinek
veteményest gondozni és palacsintát sütni is.
Mindenki ismerte és szerette a
tündért. Ez nem meglepő, hiszen a tündér is ismert és szeretett mindenkit. Néha
azonban kedv gyúlt benne, hogy céltalan szórakozottsággal sétabotorkáljon végig
a kis utcákon, a lankás ösvényeken, a kalácsforma háztetőkön. Anélkül, hogy
fölismernék vidoran, ráköszönnének kalaplengetve, elkísérnék csapatostul.
Szeretett volna egyedül bóklászni, könnyed és gondtalan suhanással, ahogy a
fűszálak telihold idején.
Kitalálta, hogy álruhát ölt.
Először egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött, de akkor úgy üdvözölték,
ahogy egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött álomvölgyi tündért illik.
(Álomvölgyben ő volt az egyetlen tündér.)
Ezután marcipánból gyurmázott magának
gyűrűt, azt húzta az ujjára, hogy azt higgyék: egy marcipángyűrűt viselő idegen
halad át a falun. Hamar kiderült, hogy ez az álca sem tévesztheti meg a nagyobb
huncutságokhoz szokott lakosságot (beleértve Dr. Ernőt, a falu kutyusát: ő el
is kobozta a bűnjelet, mert aznap még nem ebédelt).
Harmadjára sikerülnie kell! A tündér
lelkesen fogott ötlete kivitelezéséhez. Bolyhos, hosszú, kinyúlt kardigánba
bújt, éppen csak az orra látszott ki belőle (meg bizonyos tekintetben az arca,
haja, nyaka, keze, lába). Manó vagy pékinas legyen a talpán, aki fölismer egy
kardigánnak öltözött barlangi tündért!
Az első utcasarkon egy manó, a másodikon
egy pékinas köszöntötte tisztelettudóan. Meg is jegyezte mindkettő, milyen
csinos kardigánt visel. És még huszonhárman megjegyezték. Akik nem, azok
toronyablakocskákból mosolyogtak le csöndesen a barlangi szépségre és szépséges
kardigánjára.
Elszontyolodott a tündér, hogy nem tud
észrevétlen maradni pillantásnyi időre sem. De nem volt tehetsége a
szontyolodáshoz, a jólelkűség és a derű szoros szövetségesek.
A perdöntő furfang így jutott eszébe.
Rögvest meg is valósította.
A falubeliek örömmel nyugtázták, hogy
olyan tündér él közöttük, aki hamisságba öltözni nem akaró tündérnek öltözött.
2013. november 14., csütörtök
A költészet is
– Tizenkét bekezdés Lator Lászlóról –
(I.) Lator László 1927-ben
született Kárpátalján; első verseskötete, a Sárangyal
csak 1969-ben jelenhetett meg; s utána is a ritkás, nagy versek költője maradt.
Mellette műfordító, esszéista, egyetemi oktató, rádiós és televíziós műsorok
közkedvelt szereplője. Tekintélyes életút, tekintélyt parancsoló életmű az övé.
Előbbiből nem vállalhatunk részt. Utóbbiban örömmel merülünk el.
(II.) Érzéki tárgyiasság és
személytelen gyönyör. Oximoronok jutnak eszünkbe, a széttartás szintagmái; nem
azért, mert felemás befogadói élmény ejt foglyul, hanem mert tudjuk, s éppen
Lator László verseiből tudjuk (amely versek más versektől és igéktől
tudhatják): „Szavak mélyén a dolgok
arca / megfejthetetlenül pihen” (Szél,
1947).
(III.) Ha van a létezésnek
poétikája, a teremtésnek költészete, a mindenségnek nyelve: Lator László versei
abba a hagyományba simulnak vissza.
(IV.) A létezés, a teremtés, a
mindenség Latornál a szerelemben sűrűsödik össze; csak akkor, a ráismerés pillanatában,
már pusztulásnak kell hívnunk.
(V.) Lírája úgy pogány, ahogy
Weöresé, Juhászé vagy a kanadai fenyőerdőké: egyetlen istent sem zár ki
magából.
(VI.) És úgy tárgyias és
egzisztencialista és ontologikus, ahogy Babitsé, Pilinszkyé, Nemes Nagyé: az univerzum
titkos szabályzatához igazított klasszicitás módján.
(VII.) Az „eszméltető, kegyetlen
öntudat” (Újesztendő, 1952) poézise.
Vagyis úgy intellektuális, ahogy a partra vetett tengerek vagy az eksztázis a
szobrok mélyén.
(VIII.) „Hányféle üzenet az
idegekben, / közölni azt, ami közölhetetlen” (Elváltozik, 2006). – „Van, hogy az elhomályosult jelentést / a
fényes féleszmélet újraírja” (A tér, a
tárgyak, 2002).
(IX.) A „pusztulással vemhes
létezés”, a „szakadatlan teremtés” (Pompeji,
1963), a „test szűkülő világegyeteme” (Nem
a halál, 1968), a „névtelen titok” (A
kert, 1969) a „formába kényszerült anarchia” (Magányos cédrus, 2006), a „szeplőtelen égbolt közönye” (Úgy látszik, bűnbe estem, 1999), a
„szorongató ideiglenesség” (Arc,
2006) – megannyi töredéknyi tökély, a nyelv kezes varázslata; véglegessé
csiszolt törmelék valami kozmosz mögötti egészből. Mert az örökkévalóságot
tékozoljuk el minden pillanatban, amikor nem a létezés közepében állunk.
(X.) Könnyű megfogalmaznunk, mi
izgatja bensőnket, amikor a versbéli én benső izgatottságáról olvasunk: „az
eltévedt jelek a feledékeny / idegek zilált gubancában” (Nem a halál, 1968).
(XI.) És nem nehéz rájönnünk, mi
ölt alakot ebben a lírai beszédmodorban: „Valami öröklét, amit / csupán a test
homálya érez” (A kert, 1968).
(XII.) Isten mindig és mindenbe
szerelmes. Ez tartja életben a világot. S hogy a költészet is.
2013. november 13., szerda
Delfinekkel és madarakkal
– Czigány György dicsérete –
1
Kevés lírikust ismerünk, aki a halálért is hálás. Aki úgy tud
örvendezni, ahogy csak Mozart vagy egy önfeledt pitypang. Aki a pusztulást
fénylő kiteljesedésnek látja, és mindenből, mindenből muzsikát hall ki.
Keveset, mert egyet.
2
Czigány György (1931) a verseiben is zongoraművész, s a memoárjaiban is
kamasz. Költeményei úgy érkeznek meg hozzánk, ahogy egy hajó / eseménytelenül, csupasz-fehéren – / delfinekkel és
madarakkal / megjön az éjszakából. De nemcsak delfineket és madarakat
hoznak: rakományuk gyöngécske gyertyák
irgalma és irgalmatlan bizakodás,
derűs bujaság és világon túli türelem. S mit találunk még e szellemi szállítmányban?
Praktikus feladatot (hazát keresni / egy
pillanatnak) és misztikus felismerést (egyszólamú
lét felett másik táj, más idő / hever); beszámolót családi csodáról (szent és érthetetlen / a Zsófi-misztérium)
és iránymutatást közösségi teendőkhöz (ezt
az országot / józanul kell szeretni) – valamint a múló idő megszentelését
poétikus hittel, hiteles poétikával: majdnem
mosoly a pusztulás nyugalma… mikor a halál is teremtés… egy villanó mosoly
legyőzi / a halál mozdulatait. E missziós hajókon, azaz a föl nem fogható / halálos szeretet
némaságában fogan a ráismerő öröm is, hogy van hegedű! – s hogy létezik, elég ez / rémület vigaszához és
reményhez; hogy ünnep lehet csak
létezésünk / magvában boldog végtelennel; hogy nincs széle a létezésnek; hogy gyermekien
/ természetes a hála; hogy kalitkám
is madár; hogy sírván is boldogok /
Isten bohócai; hogy áldott, / ki az
Úr nevében jő. Mindez persze rímekkel fölékszerezett dogmatika is lehetne –
ha Czigány György nem volna egyúttal (s talán elsődlegesen) a boldog
tanácstalanság költője is: Sivárak
vagyunk, romlandók: miért / ölel mégis az Úr magához minket, / szeretetre
méltatlanokat? / A választ senki se érti.
3
„A görögök nézték a templomaikat. Mi azért viseljük el a Luxembourg-kert
szobrait, mert nem nézzük őket” – figyelmeztet Simone Weil. Czigány György
versei úgy korszerűek (tehát kortalanok), hogy szemlélésükbe nem fárad bele a
szem. Ez igen ritka jelenség. Érdemes volna alaposabban tanulmányozni. Hátrébb
lépve néhány hétmérföldet, hűvös távolra, elemző olvasásra rendezkedve be. De
még nem. „A szenvedély teljessége kizárja a reflexiót” – rögzíti Pascal. (És
már nem.)
4
Kiderül, hogy amit szép
fölöslegnek véltünk, az éltető szükséglete a teremtménynek. A pillanat vágyából
az örök akaratába lendít át.
A
magba zsugorított távval dolgozik.
______________________________________
(A kurzív részek Czigány György műveiből valók.)
2013. november 8., péntek
A logoszféra vándorai
Az egész azzal kezdődött,
hogy minden véget ért. April Clapton tizenhat éves volt, amikor rájött erre. S
tizenhat és egynegyed, amikor a megoldást is elénk tárta.
Mi
ért véget? Röviden: a világ. Kissé részletezőbben: a világ szépséges részletei.
Mintha egy reggel arra ébrednénk, hogy eltűntek a fák. Minden fa. Mert
elköltöztek egy barátságosabb bolygóra. Vagy csak barlangok mélyére húzódtak,
míg elmúlik fejük fölül a humán veszély. Vagy visszaváltoztak istenekké, és
most egyeztetik tapasztalataikat, a felhők fölött (avagy felhők alakjában).
Tehát
a részletek.
Minden
szépséges részlet.
Az
apák nevetése megrozsdállt. A jambusok egymásba gabalyodtak, a rózsák színét
elcsente egy szűnhetetlen alkony. Az eperfagylaltnak a vasárnapi ebéd után
többé nem volt íze. A templomtorony szívverését már mindenki csak
harangzúgásnak hallotta. Elfelejtettük fivérünknek szólítani a Napot. És nem
értettük azokat, akik örömmel szolgáltak, és boldogan tűrtek.
April
különleges – mert a kamaszokra általában
jellemző – érzékenysége azonnal észlelte a bajt. És még különlegesebb – mert nemcsak a kamaszokra jellemző –
találékonysága hamar kikísérletezte az orvosságot is.
Okos
lány volt, könnyen kifejezte magát; s ami azt illeti, szavai tisztaságával le
is taglózta a felnőtt-társadalmat. Tőle szereztünk tudomást a kézenfekvőről.
Hogy nemcsak geo-, bio- vagy sztratoszféra övezi a Földet. Van egy legalább
ennyire lényeges, mert minden lényeget érintő héja is a létezésünknek. A
történetek, amelyek teremtenek. A versek, amelyek megvigasztalnak. Az énekek,
hogy pár percre angyaloknak érezhessük magunkat. A beszélgetések, a nevek, a válaszok. És az
imák.
Ez
az anyagtalan, de minden anyagnál erősebb nyelvi burok mint afféle verbális
aura ölelte át s óvta tapintattal bolygónkat millió és millió éveken át.
Benne
éltünk, anélkül, hogy törődtünk volna vele. Általa voltunk azok, akik. És hozzá
lettünk hűtlenek. A szavak napvilágához, a könyvek kertjéhez, a nyelv
angyalaihoz.
A
logoszféra vándorai voltunk, akik sosem néztek a lábuk elé.
De
még nem volt késő.
April
Clapton pedig jó munkát végzett. „Írjatok, beszéljetek, énekeljetek,
imádkozzatok, meséljetek – és hívjátok szeretetnek, amit közben éreztek” –
szólt az üzenete. Minden idők – talán minden univerzumok – legnépszerűbb
internetes körlevelét fogalmazta meg ez a fiatal minnesotai lány, aztán férjhez
ment, Indiába költözött, és halhatatlan lett, mert arrafelé szeretik a fiatal,
éles eszű isteneket.
Legalábbis
így tartja az egyik történet a sok-sok új közül.
2013. november 6., szerda
A programozó
Harminchetedik éve dúlt az
egyetemes háború, amikor Greg, a nyolc per tizenkettes régió vezető hadi
informatikusa ráébredt a megoldásra. Szó szerint így történt: este csaknem a
halálba itta magát, reggel pedig üdvözült mosollyal vonult vissza irodájába.
Egy
ósdi huszadik századi fantazmagóriát gombolt újra, a szimulált világok
teóriáját. S öltötte egybe játékelméleti elképzeléseivel.
Ha
a világunk virtuális valóság volna, a program készítője egyetlen gombnyomással
– vagy legalábbis néhány parancskód átírásával – véget vethetne a háborúnak,
gondolta. Ha a világunk nem virtuális valóság, nincs mit tenni: nekünk magunknak kell megteremtenünk a
felettes univerzumot. És benne a Programozót. Gondolta, gondolom.
Hetekig
dolgozott a projekten, mire – aggályosan figyelembe véve minden földi
paramétert, lövegállásaink gyilkos topográfiájától a kitinpáncélos élőlények
evolúciójáig – megírta azt a szoftvert, amelytől a helyzet megoldását remélte.
A helyzet, vagyis a világ megoldását, vagyis újrateremtését.
Senkinek
se szólt. Ne tartsák bolondnak. Ne állítsák le. Ne kényszerítsék módosításokra.
Egy kiadósabb szombati ebéd
után (dohos kenyér volt néhány balszerencsés hangyával megszórva) egyszerűen
fogta magát, és utasította a számítógépét. Hogy utasítsa az univerzumot. Hogy
változzék olyan univerzummá, amelyben minden csak szimuláció és virtualitás és
kegyes mesebeszéd.
Ennek
három évszázada. Senki sem emlékszik már, hogyan köszöntött ránk a békeidő.
Sokan
mendemondának tartják Greg históriáját. Mások kártékony és megkésett utópiának.
Kevesen lehetünk, akik elhiszünk belőle minden szót, mert nincs más
választásunk.
Hogyan
is lehetne? A Legfensőbb Programozót nagyon elszomorítaná a hűtlenségünk.
2013. november 5., kedd
A sors művészete
A gondolat
teremti
a teremtett
világot
mióta
testesedni
egy mondat
nekilátott
őselvek könnyű
násza
a nehéz nevetés
is
a csodát
magyarázza
minden tékozló
tézis
míg a szeretők
kétrét
fektükben
átrajzolják
az angyal
géntérképét
a tenger
horoszkópját
2013. november 4., hétfő
A zodiákus nélküled
Vitorláit ha
itt a jel
a part kibontja
egy egész
tenger indul el
a horizontra
világít mint a
Jupiter
harmadik holdja
ének nélkül a
fül süket
a száj kiszárad
fények nélkül a
szürkület
eltömi szádat
a zodiákus
nélküled
tucat vadállat
a szépséget a
lét szabad
nyelveken írja
energiák
szeánsza vagy
jógázó nyírfa
ha édent rajzol
a szavak
akvamarinja
keresztülsuhog
testeden
mennyei
misztrál
a zenében ő
lesz a zen
hegyben a
kristály
kötött
formádban szertelen
angyal a free style
a legutolsó
ékezet
is elhelyezve
már
napraforgómézeket
ízlel az elme
a földre ím
megérkezett
az ég szerelme
2013. november 3., vasárnap
2013. november 2., szombat
A lepke hieroglifája [2/2.]
– Károlyi Amy költészetéről –
A részletekben fölismert egész, a töredékes felé forduló teljességvágy, a kicsinységeknek adózó kozmikus kíváncsiság a versnyelvi magatartást a pálya egészén meghatározza. Ha mint a mindenségre tekintünk mindenre, legközönségesebb gesztusunk asztrális távlatot nyer („Gondold meg, kéz, / ki az ablakot csukod, / tárod, / milyen kozmikus mozdulat, / mellyel a mindenséget kirekeszted, / bebocsátod” – Ablak), s használati tárgyaink is mítoszi energiákból részesülnek („Kávéscsészéd is halhatatlan, / ha olyan helyre állítod, / mely a mindenség peremén van” – Összefüggések). Ez az alapállás magyarázza, hogy a személyes vallomásból költői hitvallás, abból pedig antropológiai alapvetés lesz: „Van, akit díszek, tárgyak, / engem vonalak inspirálnak. / A végtelenül egyenesek, / mik metszik egymást végtelenül, / hálóba fognak mindent belül, / a hálószemeken áttetszik / a teljesült és a hiába, / a tájfun és a gyereksírás, / a könnycsepp és a Himalája” (Himalája).
Milyen még ez a líra? Elfogadóan figyelmes a tárgyi, növényi, állati létezés iránt: „Természetesen legyen állatod, / állat nélkül steril a szoba, / de megtelik dzsungellel, villanyossággal / a szobatér, ha állat otthona” (Állat). E figyelmesség teszi, hogy a költői pillantás olyasmit is észrevesz, amit misztikus belső szemek szoktak – a lényegek mögötti lényegek valóságát: „Fű felett száll a lepke, / fél lépéssel mögötte árnya, / a lepke hieroglifája, / a lepkénél is lepkébb lepke” (Lepke).
Mindeközben létköltészeti elhivatottsággal veszi szemügyre, írja körül, bírja szóra legnagyobb kérdéseinket. Ez azért különös teljesítmény, mert legnagyobb kérdéseink csábítanak a legsemmitmondóbb válaszokra. Lett légyen szó szerelemről, halálról, gyászról, az időről és az elmúlásról, az anyag és az anyagtalan és a semmi és a minden ködös bizonyosságairól. „Egyszer mindnyájan szegények leszünk / és névtelenek, mint a szerzetesek / szegény, mondják majd a nevünk helyett” – olvassuk egy helyütt Kosztolányi kései, nagy részvétlírája tónusában (Szegények). S nem lepődünk meg, ha másutt az angyalok, a szellemvilág, a spiritualitás, a metafizika horizontja nyílik meg, de korántsem dogmák, tanok, tételes teológiák útmutatása szerint. Az istenhit itt inkább alázatos misztika gyümölcse, mintsem megörökölt elvek esszenciája: „Az absztrakt Isten / nem jelent meg nekem / ismerem Istent / teremtményeiben” (XX. századi zsoltár); „Istennel találkozni egyszerű / Istennel találkozni bonyolult / vízzel találkozik, aki vizet iszik / vízzel találkozik a vízbefúlt” (Requiem élőkért).
Károlyi Amynál elvont létfilozófia és verítékes életbölcselet egymást föltételezi; s valami ítélettől s előítélettől mentes, mégis transzcendens vonzatú morál a gyönyörű végeredmény: „Valahol érik a gyümölcs. / Alig látszik, de mégis benne / a forma, lényeg, mi betölt. // Láthatóvá csak később fejlik / a tartalom, a fényes-édes, / mi elrejtetten senkié, / de, várj, egyszer mindenkié lesz” (Mindenkié); „Csak olyan lábat, ami csatangol. / Csak középutat ne, aranyból” (Mindent vagy semmit); „Egy kicsikét több irgalom, / egy kicsit kevesebb tudás” (Irgalom).
Minden mondani akar valamit. Minden beszél. De mi csak a beszédre figyelünk. A nyelvet elfedő nyelvre. Kivéve azokat, akiknek fülük van a néma lét énekére, és tolluk, hogy ahhoz partitúrát költsenek. A lírikusok közül se mindenki képes erre. Károlyi Amy azonban olyannyira birtokában volt e képességnek, hogy verseire pillantván első, boldog döbbenetünkben alig is állapíthatjuk meg, mi az, amit a papíron látunk: összetett szavak vagy összetett kezek.
Fesztelenebbül angyalokkal társaloghat-e költészet?
2013. november 1., péntek
A lepke hieroglifája [2/1.]
– Károlyi Amy költészetéről –
Irodalom márpedig nincs. Pontosabban ha azt mondjuk, „irodalom”,
olyasvalamire utalunk, ami csak látszólagosan létezik egyetlen szóval
megnevezhető jelenségként. E látszólagos egységet a médium (a nyelv) azonossága
teremti meg. Habár jámbor illúzióról, sőt hasznos tévképzetről van szó, érdemes
belátnunk: vers és próza egy test, de két lélek. Szándékaik és eszközeik
gyakorta ellentétesek. A vers kevés elemmel dolgozik, azaz válogat, kombinál,
szűkít, végül kimond; a próza a bőség nyelvén szól hozzánk, azaz árad, tágul,
átfog, végeredményben elbeszél. Alkotás-lélektani és befogadáselméleti
szempontból egyaránt perdöntő e különbség. (S a drámai szövegeket és a
határműfajokat még csak nem is érintjük.)
Károlyi Amy (1909–2003) költészete elemi
erővel (mert elemi gyöngédséggel) eszméltet rá minderre; lévén egyszerre bölcs
és szelíd, ugyanis szeretetközpontú.
Irodalomtörténeti helyét az az egyedi tulajdonsága jelöli ki, amely egyúttal
oly definiálhatatlanná is teszi ezt a kánoni hollétet: a
nyugatos/újholdas/tárgyias vershagyomány összekapcsolása a keleti gondolkodás
derűbe ágyazott éntelenségével, avagy egy univerzális
misztika gyalogos evidenciáival. A Károlyi-líra további megkülönböztető
sajátossága az a kísérletezően míves, szabadon
kötött formavilág, amely számozással tagolt nagyszerkezetekben s két-három
soros kiskompozíciókban egyaránt az „anyaghibáktól” sem ódzkodó alaktani műgond
jegyeit viseli.
Allúziókban s
hommage-okban gazdag életmű a Károlyi Amyé. A nyílt hódolattól („Kenyerünk
Arany János” – Lobogó) a rejtettebb
vendégszövegekig, áthallásokig, utalásokig idézhetők a példák. Az Egyensúly
című vers például egyszerre két Babits-szöveget (Ha nem vagy ellenállás…, Ősz és tavasz között) idéz meg – a továbbgondoló hála hangján: „Addig élek,
míg ellenállok / északi szélnek, szaggatónak / addig élek míg földbe verhetsz /
rózsa mellé rózsakarónak”. S van, hogy egyetlen, nem is tüntetően poétikus szó
teremt lobbanásnyi kapcsolatot két mű között. Az érdemes utolsó strófája („Az a szó, mi is lehetett, / vagy szín
volt, hangba forduló, / csak tudnám. Vagyis jól tudom, / azt érdemes volt az a
szó” például Gergely Ágnes Gyújtópontjának
zárlatával („Erőlködünk a képmáson innen, / az árnyakkal megtelnék egy hajó, /
holott két kézzel átkulcsolható / az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata / vagy
egy nappal horzsolta fa”) cseng össze.
Ars
poeticákat, nyelvi önreflexiókat is szép számmal találunk. A kiművelt nyelv
alakzatai, a „mézzel kevert vonzatok” (Ars
poetica) Károlyi Amynál elsőrendűen valaminő emberen túli üzenet ígéretét
hordozzák: „Valami hiba van a verseimben, / mindig van bennük valami / ember,
táj és érzelem – / a szférák zenéjét / kívánnám hallani. // Amit csak a szórend
mondhat el, / a mérleg nyelve, a billegő / és érzékeny ide-oda, / ami a versnek
szféra-mód / kottázhatatlan dallama” (Szakmai).
S megejtően emlékezetesek azok a szöveghelyek, amelyekben a szavak művésze –
miszteriális indokkal – a hallgatás pártjára áll: „A tökéletes hallgat. / A
tökéletlen énekel” (Szentencia); „Az
érintés régebbi mint a szó, / az alma után nyúló mozdulat. / A szó kevés. / A
vállhoz érő váll / több mint egy vers. / A szó csak tévedés” (Tévedés).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)