Amikor Rozgonyi Elek ötvenkét éves,
egyedül élő benzinkútkezelő az éjszaka közepén arra ébredt, hogy négy lovas
íjász állja körül az ágyát, elátkozta az esti órát, amelyet a babgulyás és a
sör örömeinek szentelt.
Káromkodva
visszacsukta a szemét.
Az egyik íjász
akkor oldalba bökte a kardjával, Rozgonyi Elek pedig felsikoltott, és
százharminc kilós testét a kispárnába passzírozta a félelem.
A lovak
fújtattak, csatakos gazdáik szeme túlvilági villámokat szórt. A hetedik emeleti
panellakás egyszeriben határállomás lett ég és föld között. Honnan teremhettek
elő? Jóformán a semmiből. A semminél is képtelenebb nincsből. Out of the blue, ahogy az angol mondaná
(vagy az angolul beszélő autósoktól ezt-azt eltanulgató benzinkútkezelők).
Az egyik lovas
előrehajolt a nyeregben:
– Nem az
árnyékod. Nem a kutyád. Nem a szél. A téboly lépked puhán a nyomodban; s mire
észrevennéd, késő, ő lesz az árnyékod, a kutyád és a szél, birtokolja a
nyelvet, amelyen megszólalsz, és lezárja a mondatot, ha kényelmetlennek érzi.
Rozgonyi félt
megpisszenni is. Homloka úgy sajgott, akárha kocka alakú esőcseppek zuhogtak
volna rá. Gyilkos szegeket rejtők.
A harcos
nyugodt hangon folytatta:
– A tébolyt a
te világod is ismeri, barátom. Csak nálatok depresszió és hitetlenség és
popzene a neve. De az őrület minden világban ugyanúgy pusztít. A mi
birodalmunkban a tébolyt a Kín Hercegei hozzák el minden kétszázadik
esztendőben. És csak a Kivételes szállhat szembe velük. Készülj, Elek, eljött
az idő. A Király már vár.
A szoba egyik
sötét sarkából elővezettek egy felszerszámozott lovat. Rajta fegyverek, harci
öltözék és egy levél.
Rozgonyinak a
térde is belesápadt a hallottakba. De elég filmet látott már ahhoz, hogy ne
lepődjék meg a lehetetlenen. Hogy szelíden fogadja a rémálmokat.
– Már
megbocsássatok, srácok, de ez nyilván valami tévedés. Nem vagyok kivételes. És
ha az volnék is: kávé nélkül fölkelni sem tudok, nemhogy csatába indulni! És ha
veletek tartanék is: a meccsre vissza kell érnem. De a sérvműtétem miatt akkor
sem emelgethetnék behemót kardokat vagy busa sárkányfejeket.
Visszanyerte
az önuralmát. Nem mintha ez számított volna. A négy férfi szó nélkül
megragadta, a ló hátára ültette, a következő pillanatban pedig már a Király
előtt találta magát egy idegen valóságban, talán egy másik bolygón, s meglehet,
egy többedik univerzumban.
Látva, hogy
nem áll előtte számos választás, Rozgonyi megadóan nézett az uralkodóra:
– Megteszem,
amit tudok – morogta. – De egy csésze erős feketét nem utasítanék vissza.
A másik világ
ura meglepődött a kérésen. Ámde a birodalom sorsa forgott kockán. Fölkelt
(fölkel) a székéből, kisétált (kisétál) a konyhába, lefőzte (lefőzi) a feketét,
és behozta (behozza) a mogorva hősnek.
Nehéz volt
(lesz) ugyan a papír lakójának átnyújtani a csészét, de a Király (az Olvasó)
oldott már meg nehezebb feladatot is. Például amikor megtanulta királysággá
szervezni a tagolatlan időt és a szertemúló tereket; amikor világokat
irányítani (írni-olvasni) tanult.
S hogyan is
lehetne a Jelek Ura bárki, ha egy katonát se tud háborúba indítani a Kín
Hercegei ellen? Főleg, hogy – out of the
blue – egy makulátlan hérosszal ajándékozták meg a történet szellemei.
Aki közben
átnyújtotta (átnyújtja) a nyergén talált levelet a Királynak (Olvasónak).
Hiszen neki címezték ismeretlen kezek. Ez áll benne:
„Nem az
árnyékod. Nem a kutyád. Nem a szél. A téboly lépked puhán a nyomodban; s mire
észrevennéd, késő, ő lesz az árnyékod, a kutyád és a szél, birtokolja a
nyelvet, amelyen megszólalsz, és lezárja a mondatot, ha kényelmetlennek érzi.”
