Onnan ismered fel őket, hogy arcukra árnyékot vet a szél, mondta
szenvtelen bölcsességgel, olyasféle hanghordozással, amelyet évek és bűnök
érleltek véglegessé, de nem árulta el, kikről beszél, te pedig nem kérdezted
meg, a holtakra vagy az angyalokra vagy, mindközönségesen, a szerelem betegeire
gondol-e, eszedbe sem jutott faggatózni, oly nyilvánvaló volt, hogy fel fogod
ismerni őket, nem a szél arcukra vetett árnyékáról, hanem mert képtelenek
lesznek elrejtőzni és visszavonulni, annyira kiszolgáltatott mind, aki fénnyel
él, annyira sebezhető és varázslatos és valószerűtlen, te pedig annyira
szeretnéd már látni őket, a holtakat és az angyalokat és a szerelem betegeit, a
szemükbe nézni és megrettenni a látványtól, mert nincs félelmesebb az aranykori
tengereket őrző tekintetnél, hacsak a szél nem, amely árnyékot vet, és a
szenvtelen bölcsesség, amelynek tudomása van minderről, akárkié a bölcsesség,
az árnyék és a tekintet, akárki látja vagy tudja vagy hiszi, félelmes és
valószerűtlen és varázslatos, amit látni fogsz, amit utoljára fogsz látni a
földön.
