Egy fekete elefánt állt az
ajtóban.
– A lelkedért jöttem! – dörögte köszönés helyett.
– Mi szükséged rá? – kérdeztem gyorsan és ösztönösen,
csak hogy ne legyen időm megijedni.
A szörnyeteg meghökkent. Aztán teli tüdőből felmondta a
leckét:
– Uram, a Gazkirály küldött érted, hogy szolgája légy ma
és holnap és örökkön-örökké!
– Miért? – dőltem fáradtan az ajtófélfának. Kezemben már
nem remegett a pohár bor.
– Mert őt szolgálni kiváltságos jutalom, és érte halni
dicsőséges vég! – trombitálta arcomba a groteszk bestia.
– De miért?
– Mert a Setét Szegletek Ura úr lesz mindenen!
– S az jó lesz neki?
– Hát… Igen!
– Szerintem nem. Se neki, se neked, se nekem. Inkább
sétálj egyet, attól kitisztul az ormánycsakrád is. Gyönyörű, holdfényes
éjszakánk van. És még gyönyörűbb hajnalt ígér.
– De én a lelkedért jöttem! – Ezt már nyöszörögve
üvöltötte a rém.
– Sajnálom, ebből nem lesz üzlet. Az érveid nem győztek
meg. Jó éjt, barátom. S csak óvatosan a sétával, errefelé kátyúsak az utak – kacsintottam
a megrökönyödött óriásra, és becsuktam az ajtót.
Majd visszaültem kedvenc karosszékembe, hogy a vörösbor
és a szantálfüstölő és a Mozart-szonáta társaságában időzzem még kicsit
lefekvés előtt.
„Ha minden ilyen könnyen menne…”, sóhajtottam, és Emilyre
gondoltam, meg arra, hogy végre beszélnem kellene vele.
