Fél hajnalba se telt, hogy a
csillagemberek benépesítsék a világot. A földangyalok eljövetelére délben
szinte már számítottunk; a zsebtündérek esti érkezését tapasztalt derűvel
nyugtáztuk. Csak épp másnap reggelre megfeledkeztünk látogatóinkról. Minthogy
szélnek eresztettük álmainkat, újra semmit sem tudtunk Fönícia
kristályhegyeiről és Atlantisz tünde lugasairól; nem fészkelt fejünkben az
ismeret, hogy a poézis elsőrendűen oázis (hiszen istenesszencia), hogy a mosoly
titkolódzó terápia (mert titokban vagyunk gyógyíthatatlanok), s ahol a szavak
napvilága fölsüt, illetlenség tovább magyarázni a mesét. Másvilági delíriumban
élünk azóta; mágikus paradoxon tart hatalmában mégis és mindannyiunkat, az a
fésületlen s indokolatlan bizonyosság, hogy nem
jött senki, de Isten jött vele. Néppé lehet-e herceg nélkül a sokadalom?,
kérdezgetjük az erdőt, s fél hajnalba se telik a válasz, amit a tengerek
súgnak, de még nem nekünk.
