Égkifejlet
– Mert nem tudtatok mindent
egymás fülébe suttogni, föltaláltátok a könyvet, ezt a különösen okos alkalmatosságot
– kezdte Zeren.
–
Rémlik – bólintottam.
–
Aztán néhányan rájöttetek, hogy léteznek titkos világkódok és párhuzamos
univerzumok és alternatív történelmek.
–
Ühüm – közöltem bizonytalanul.
–
De csak kevesen mertétek összekapcsolni e két felfedezést. És belátni, hogy a
könyv: csillagkapu, dimenzióablak, átjáró az eredetbe. Azaz az olvasás révén
átléphettek a párhuzamos valóságokba, álcázza bár magát az ilyes alkalmatosság Neil Gaiman-novellának
vagy Székely Magda-versnek.
Elbűvölten
ittam szavait. Ő pedig folytatta:
–
Megjegyzem, a könyv és az olvasás csak az egyik út a sok közül. Hiszen például
a zene is kaput nyit, habár alaktalanabbul s tündériesebben teszi. Vagy a
nevetés. A szerelem. A pingpong. A napsütés. A kutyák. Az erdők. A tenger. –
Gyöngéden hadart el néhány lehetőséget.
–
Ezek mind másvilági kapuk… illetve hírnökök? – Próbáltam úgy tenni, mint aki
mindent pontosan ért. És mindent azonnal fölfog. Szokásom szerint gyors voltam,
mint egy lumbágós villám.
– Csak
másvilág van. És csak kapuk, és csak hírnökök. Tehát igen. Idebent van az odaát. Ha érted, mire
gondolok.
Sokat
sejtetően megvakartam a fülem botjának a tövét, aztán a szárát, aztán a fejemet
a szélrózsa minden irányában.
–
Most pedig üzenhetsz.
–
Tessék?
–
Én is hírnök vagyok, emlékszel? És vissza kell térnem a Holdkeleti Hetedik
Királyságba. Volna kedved esetleg némi hírt rám bízni? Innen oda, tudod –
csipkelődött, de a morgásába melegség vegyült.
Összeszedtem
magam. Igyekeztem oly tisztán és üdén beszélni, mint akinek Gesualdo-madrigálok
fényesítették meg a torkát.
–
Ööö…. – tört elő belőlem a diadalmas nyöszörgés.
Nem
láttam jól, de mintha pofáját a mancsába temetve fuldoklott volna a nevetéstől.
–
Szólj, ha kitaláltad. Addig itt leszek – mondta vidáman.
–
Hol?
–
Ahol az itt van. Sehol és mindenhol.
–
S hogy találok rád?
–
Nem kell rám találnod. El sem veszítjük egymást.
–
Ígéred?
–
Nem kell ígérnem, míg itt vagyok, márpedig én mindig itt vagyok.
–
„Barátaim az állatok, / s az emberfölötti áramok” – dúdoltam megkönnyebbülten.
–
Ez már az üzenet? – nézett rám figyelmesen.
–
Nem. Ez Weöres Sándor.
–
Tehát üzenet – bólintott.
Nem
vitatkoztam vele, elvégre a barátom volt. És ma is az.
Ugye?
