A Holdkeleti Hetedik Királyság
Az oroszlán nem várta meg,
hogy halálra rémüljek. Gyorsan és illedelmesen bemutatkozott:
–
Zeren vagyok, és a Holdkeleti Hetedik Királyságból hoztam híreket számodra.
Gubó,
a tengerimalacom – akárha a Nagy Rojtevő Versenyre edzene – érdeklődve
rágcsálni kezdte a fenevad földet seprő sörényét, amit az elnéző derűvel vett
tudomásul. Ettől én is felbátorodtam. Abbahagytam a sikoltozást, és kidugtam a
fejem az ágy alól.
Egy
apokrif kínai naptár szerint a pónipacik évében jártunk, de ezt sem találtam
elégséges magyarázatnak a szokatlan esetre.
–
Hogy kerültél ide? Mit akarsz tőlem? És hogyhogy beszélsz?! – bukdácsolt a
nyelvem a szavak között.
–
Úgy kerültem ide, mint te. Az univerzum kegyéből. És, mint említettem volt,
híreket hoztam. Ha pedig nem beszélnék, hogyan értenéd, amit mondani akarok? –
csóválta a fejét.
–
Na de… miféle híreket hoztál nekem? – folytattam a csodálkozást.
–
Az a kérdéseidtől függ – mondta a nagyon rémisztő vendég nagyon szelíden, s
megesküdtem volna rá, hogy közben kacsintott is.
Gubóra.
Mert keresed
– Azért nem találod, mert
keresed – ásított Zeren.
–
Mit? – kaptam föl a fejem csodálkozva.
–
Na ugye – bólintott elégedetten.
Az út illúziója
– Nincs szükség útra.
Évezredek művelődéstörténete, vallási hagyományai és művészi törekvései
boldogtalan összhangban értették félre az út toposzát. Nem célba érned kell,
hanem megállnod egy helyben. Minél mozdulatlanabbul. Belső mozdulatlanságról
beszélek, természetesen. Hogy ebben a kóborlásmentes harmóniában ráismerj a
benned élő istenire, s szinkronba kerülj Istennel.
Ezt akkor mondta Zeren,
amikor eltévedtem az életemben, mert időnként mindenki eltéved az életében, s
most rajtam volt a sor.
