Az elvonási tünetek nem
jelentkeztek mindenkin azonnal. Legtöbbünk talán észre sem vette volna, hogy
valami nincs rendjén, ha a világ nem bolydul föl. Nem zavarodik meg. És nem
kezd el rohanni a végzetébe.
Idővel
azonban mindenki megtapasztalta, mit jelent a szer nélkül élni.
Kézremegés
és szájszárazság. Víziós, mocsaras álmok éjszaka és vizenyős, gyilkos
tekintetek napközben. Zizegő-sustorgó téboly a fülben, az agyban, a szívben és aztán
csak a szív helyén. Fájt minden. Hánykolódva, kallódva, kínlódva éltünk.
A
szükséges szérumon nem dolgoztak tudósok, mert ahhoz tudniok kellett volna,
miféle szertől váltunk függővé. Mikor és miért. S most hova lett – belőlünk
vagy a világból.
Tökéletes
biokémiai csapdában vergődött a fajunk; legalábbis így hittük.
De
akkor valakinek eszébe jutott egy Weöres Sándor-vers. Másvalaki véletlenül
elmosolyogta magát, és úgy maradt a szája. Egy harmadik, igaz, búcsúzásképpen,
megölelte a kutyáját. Volt, aki a tengert akarta látni, amíg van szeme, és
vannak partok. És énekeltünk a gyermekeknek. És reggel lerajzoltuk, amit az
álom is eltakart előlünk. És megvendégeltük a szomszédot, akinek a nevét se
kérdeztük huszonöt éven át.
És
meggyógyultunk.
