A
bűnök kútja a falu határában állt. Az átutazó (ha lett volna ilyen) ki nem
találta volna, mi célt szolgál a gondosan körbekerített mélység. Alján, igaz,
víz csillogott, de se veder, se kötél nem függött fölötte.
Bűnök kútjának nevezték, hiszen
nemzedékek óta oda járt vezekelni, aki vétken érte magát. A hazudós a
hazugságát dobta bele, a tolvaj a mohóságát vetette a mélybe, a rest a
tunyaságát rázta ki magából, s ejtette a kút fenekére.
Egyvalaki nem járult a kút elé még soha.
A pásztorlány, aki délutánonként a falu koboldjaira vigyázott a réten, nehogy
elragadja őket a szélmadár.
Azt tartották róla, hogy ártatlanabb a
mezők liliomainál. Szelídebb, mint a legszelídebb vers. Olyan tiszta, hogy a
bűneivel is Istent dicséri.
Egy szép (nem is szép: gyönyörűséges)
napon mégis ő hajolt a kút fölé, meredt hosszan a lenti világba, és zárta
tekintetébe a bűnök seregét. A koboldok, akik biztonságos távolból figyelték,
később úgy mesélték: a pásztorlány a poklokba tekintve tágra nyitotta, majd az
égnek fordulva lehunyta a szemét. És amikor újra rájuk pillantott, szeme helyén
két nap ragyogott. Egyetlen mondat hagyta el száját: „Hadakoztam démonaimmal,
de tudnotok kell: ők angyalok mind, s a démon én vagyok”.
Azóta a falu históriája új horizontok
felé tart.
A bűnök kútját eltömte a föld, benőtte a
fű, és tulipánágyássá simogatta az emlékezet.
A pásztorlánynak akkor nyoma veszett
(utoljára a megbocsátás ligetében látták), mégse hihetjük, hogy történetét
lezárta a gondviselő képzelet.
Ha két napot látunk ragyogni, holott
csupán a szemébe néznénk valakinek: a koboldvigyázó leány lesz az.
S bárhol kerül sor erre, hívjuk jó
szívvel a megbocsátás ligetének.
