A
kislány – az egyetlen kislány Álomvölgyben – arra ébredt, hogy nem látja a
színeket. Először csak a takarója rózsaszín virágait látta szürkének. Azután a
bordó-sárga falak mutatkoztak szürke-szürkének. Riadtan nézett tükörbe, és
sejtelme igazolódott: saját arcáról is eltűntek a színek. Szürke szemöldök
alatt szürke szem, szürke orcák és szürke, szürke, szürke száj. Ami most lefelé
görbedt.
A kislány kiszaladt a szürke házból a
szürke ég alá, és csak futott és futott a szürke ösvényen egészen a szürke
almafáig. Ott lerogyott. Kimerülten, elveszetten, tanácstalanul.
Akkor egy szürke pillangó szállt a
kézfejére.
– Miért szomorkodsz? – kérdezte
pillangónyelven.
– Kifakultak a világomból a színek… – suttogta
a kislány erőtlenül.
– Veled maradhatok, míg visszatérnek? –
A pillangónyelv különösen alkalmas arra, hogy a legkomolyabb együttérzést is
derűs hanglejtéssel fejezze ki. A kis lepke szavaiban ráadásul bujkált még
valami… Valami kimondatlan, kimondhatatlan… Mintha titkos tudást rejtettek
volna el a mondatok.
A kislány bánatosan nézett a jószívű
lényre:
– Hát persze. És köszönöm, hogy… –
Elakadt a szava. Ahogy ugyanis beszélni kezdett, föltűnt neki, hogy a pillangó
már nem szürke. Sőt egyre színesebb, s mögötte a táj is visszanyerte színpompás
lényegét.
– Látok! Újra látom a színeket! –
kiáltotta boldogan a kislány. – De hogyan történhetett?...
S mert a pillangónyelv nem ismer
lehetetlent, újdonsült barátja fölfejtette előtte a rejtélyt. Hogy néha nincs
másra szüksége az ember lányának, mint egy másik ember lányára vagy fiára vagy
lepkéjére. Mert az együttlétben kitisztulnak az érzelmek, megélesedik a
szomorúság is, ettől sír, csak sír az ember lánya, a könnyek pedig úgy szűrik
meg a fényt, hogy abból színek születnek, és marad belőlük bőven a zokogás
utánra is, akkorra, amikor már mosolygunk, bizakodunk és élünk újra,
új színek között egy új világban,
mi, buta emberek és okos kicsi lepkék.
