Felderítőink gond nélkül
szálltak le a Lótuszon, ezen a színpompás és barátságos bolygón, az
Orchidea-galaxis egy akkor még föltérképezetlen szegletében, miután nem
észleltünk ellenséges aktivitást, azaz minden okunk megvolt arra, hogy
kozmodiplomáciai kapcsolatfelvételben reménykedjünk a helyi fajok
szövetségével. Gond akkor támadt, amikor nem sokkal később a bolygó – eltűnt.
Egyik pillanatról a másikra. Felderítőstül, forgástengelyestül, idegen
civilizációstul. Két holdja egészen bizarr látványt nyújtott, amint a planéta
alakú semmi körül keringett tovább
rendületlenül. Bennünket majd’ megevett a frász.
A pandzsábi
csillagászok, akik kétszáz éve felfedezték és nevet adtak ennek a
csillagrendszernek, talán szolgálhattak volna magyarázattal. Nekünk szemernyi
ötletünk sem termett.
Brandon kapitány válságtanácskozást tartott, amelyen a
hajó tisztjei lakonikus hallgatással adták egymás tudtára, hogy legszívesebben
mukkot se szólnának kétségbeesésükben.
Akkoriban egyszerű napszélregisztrátorként szolgáltam
intergalaktikus kutatóhajókon. A kapitány alatt ez volt a hetedik utam. A Laudetur remek járgánynak bizonyult; technikai
malőrökre semmi hajlamot nem mutatott, hiperérzékelői sem hibásodtak meg soha.
A lefuttatott tesztek szerint most sem a szondák és letapogatók tévedtek. A
Lótusz valóban nyom nélkül oda lett. A kérdés csak az volt, hogy hova.
A választ Angeltől kaptuk meg. Aki a felderítők egyike
volt, mellékágon pedig a titkos szerelmem kétszáznyolc fényév óta. És oda lett.
És társaival együtt meggyászoltuk. És ő ahelyett, hogy békés senkiként
viselkedett volna, most határozottan békés valakiként lépett színre.
Éppen ebédeltünk. Tíz embert veszítettünk, tizenketten
maradtunk, az étkező a megfogyatkozott társaság számára egyszerre lett mentsvár
a benső káoszban és váróterem, amelyben egy csodás magyarázat eljövetelében
bíztunk.
– Hallotok? –
kérdezte akkor Angel szelíden.
Félrenyeltem a szintetikus szilvás gombócot. Úgy láttam,
másokat is váratlanul ért a bejelentkezés. Brandon kapitány arca a virtuális
mogyorókrémes tálban landolt; a navigációs segédtiszt szájában jéggé dermedt a
pszeudoszörp.
Angel
pedig folytatta.
– Jól vagyunk.
Mindannyian! És a bolygó is. Ne aggódjatok, és ne féljetek.
Nem a hangszórókból jött a hang, de nem is metahullámok
lebegtek át az étkezőn. Rejtélyesen lehetetlen volt, hogy hallottunk bármit is.
Az még inkább, hogy egy semmivé lett csillagmérnök szájából. Vagy bármijéből.
És amit mondott!
Megkövülten
hallgattuk a csoda gyöngéd részletezését. Hogy a Lótusz érkezésünkkor épp abban
a planetáris ciklusban járt, amelyet spirituális küszöbnek neveznek a dúsabb
képzeletűek. S pontban akkor, amidőn Angelék leszálltak, vette kezdetét az
átalakulás. A felemelkedés. A bolygóméretű transzmutáció. Mert nemcsak az
értelmes fajok, de a fauna, a flóra, az ásványok, a gőzök és a gázok – minden
felemelkedik, amikor addig rejtett egységük megérik rá. Az emelkedő rezgésszint
fénnyé rajzolja át a létezőket, az egyetemes megvilágosodás magába fogadja a
tér minden lakóját; talán a fantázia lényeit is.
Társaink
választhattak. És a maradás mellett döntöttek.
S
Angel most bennünket állított lelki-szellemi próba elé: minthogy az asztrális
metamorfózis néhány órán belül hajónkig veti gyűrűjét, határoznunk kell.
Eliszkolni fejvesztetten vagy fejest ugrani az ismeretlenbe, az anyagtalanba.
Hazatérni épségben, avagy semmivé (mindenné) válni.
A
hosszas vitát rövid szavazás követte.
Boldog
vagyok, hogy sikerült dűlőre jutnunk.
