Álomvölgy
tündére a Holdkő-barlangban lakott. Ez úgy hangzik, mintha igaz se volna. De
igaznak kell lennie, hiszen mesét füllentésen kapni oly reménytelen
vállalkozás, mint eltagadni, hogy vattacukorból vannak a fellegek. (A
setétebbeket épp csak megpörkölte az égi cukrászat.)
Álomvölgy tündére a Holdkő-barlangban
lakott, s legfőbb hivatali elfoglaltságai közé tartozott, hogy fénybe mártott
ecsettel festette meg az ötödik évszak színeit, miközben teknőcöket tanított
dorombolni. De mert ecsetje nem volt, teknőcök pedig nem éltek Álomvölgyben,
teázott, énekelt és olvasott naphosszat, s ha kérték, örömest segített bárkinek
veteményest gondozni és palacsintát sütni is.
Mindenki ismerte és szerette a
tündért. Ez nem meglepő, hiszen a tündér is ismert és szeretett mindenkit. Néha
azonban kedv gyúlt benne, hogy céltalan szórakozottsággal sétabotorkáljon végig
a kis utcákon, a lankás ösvényeken, a kalácsforma háztetőkön. Anélkül, hogy
fölismernék vidoran, ráköszönnének kalaplengetve, elkísérnék csapatostul.
Szeretett volna egyedül bóklászni, könnyed és gondtalan suhanással, ahogy a
fűszálak telihold idején.
Kitalálta, hogy álruhát ölt.
Először egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött, de akkor úgy üdvözölték,
ahogy egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött álomvölgyi tündért illik.
(Álomvölgyben ő volt az egyetlen tündér.)
Ezután marcipánból gyurmázott magának
gyűrűt, azt húzta az ujjára, hogy azt higgyék: egy marcipángyűrűt viselő idegen
halad át a falun. Hamar kiderült, hogy ez az álca sem tévesztheti meg a nagyobb
huncutságokhoz szokott lakosságot (beleértve Dr. Ernőt, a falu kutyusát: ő el
is kobozta a bűnjelet, mert aznap még nem ebédelt).
Harmadjára sikerülnie kell! A tündér
lelkesen fogott ötlete kivitelezéséhez. Bolyhos, hosszú, kinyúlt kardigánba
bújt, éppen csak az orra látszott ki belőle (meg bizonyos tekintetben az arca,
haja, nyaka, keze, lába). Manó vagy pékinas legyen a talpán, aki fölismer egy
kardigánnak öltözött barlangi tündért!
Az első utcasarkon egy manó, a másodikon
egy pékinas köszöntötte tisztelettudóan. Meg is jegyezte mindkettő, milyen
csinos kardigánt visel. És még huszonhárman megjegyezték. Akik nem, azok
toronyablakocskákból mosolyogtak le csöndesen a barlangi szépségre és szépséges
kardigánjára.
Elszontyolodott a tündér, hogy nem tud
észrevétlen maradni pillantásnyi időre sem. De nem volt tehetsége a
szontyolodáshoz, a jólelkűség és a derű szoros szövetségesek.
A perdöntő furfang így jutott eszébe.
Rögvest meg is valósította.
A falubeliek örömmel nyugtázták, hogy
olyan tündér él közöttük, aki hamisságba öltözni nem akaró tündérnek öltözött.
