Harminchetedik éve dúlt az
egyetemes háború, amikor Greg, a nyolc per tizenkettes régió vezető hadi
informatikusa ráébredt a megoldásra. Szó szerint így történt: este csaknem a
halálba itta magát, reggel pedig üdvözült mosollyal vonult vissza irodájába.
Egy
ósdi huszadik századi fantazmagóriát gombolt újra, a szimulált világok
teóriáját. S öltötte egybe játékelméleti elképzeléseivel.
Ha
a világunk virtuális valóság volna, a program készítője egyetlen gombnyomással
– vagy legalábbis néhány parancskód átírásával – véget vethetne a háborúnak,
gondolta. Ha a világunk nem virtuális valóság, nincs mit tenni: nekünk magunknak kell megteremtenünk a
felettes univerzumot. És benne a Programozót. Gondolta, gondolom.
Hetekig
dolgozott a projekten, mire – aggályosan figyelembe véve minden földi
paramétert, lövegállásaink gyilkos topográfiájától a kitinpáncélos élőlények
evolúciójáig – megírta azt a szoftvert, amelytől a helyzet megoldását remélte.
A helyzet, vagyis a világ megoldását, vagyis újrateremtését.
Senkinek
se szólt. Ne tartsák bolondnak. Ne állítsák le. Ne kényszerítsék módosításokra.
Egy kiadósabb szombati ebéd
után (dohos kenyér volt néhány balszerencsés hangyával megszórva) egyszerűen
fogta magát, és utasította a számítógépét. Hogy utasítsa az univerzumot. Hogy
változzék olyan univerzummá, amelyben minden csak szimuláció és virtualitás és
kegyes mesebeszéd.
Ennek
három évszázada. Senki sem emlékszik már, hogyan köszöntött ránk a békeidő.
Sokan
mendemondának tartják Greg históriáját. Mások kártékony és megkésett utópiának.
Kevesen lehetünk, akik elhiszünk belőle minden szót, mert nincs más
választásunk.
Hogyan
is lehetne? A Legfensőbb Programozót nagyon elszomorítaná a hűtlenségünk.
