2013. november 6., szerda

A programozó

Harminchetedik éve dúlt az egyetemes háború, amikor Greg, a nyolc per tizenkettes régió vezető hadi informatikusa ráébredt a megoldásra. Szó szerint így történt: este csaknem a halálba itta magát, reggel pedig üdvözült mosollyal vonult vissza irodájába.

Egy ósdi huszadik századi fantazmagóriát gombolt újra, a szimulált világok teóriáját. S öltötte egybe játékelméleti elképzeléseivel.

Ha a világunk virtuális valóság volna, a program készítője egyetlen gombnyomással – vagy legalábbis néhány parancskód átírásával – véget vethetne a háborúnak, gondolta. Ha a világunk nem virtuális valóság, nincs mit tenni: nekünk magunknak kell megteremtenünk a felettes univerzumot. És benne a Programozót. Gondolta, gondolom.

Hetekig dolgozott a projekten, mire – aggályosan figyelembe véve minden földi paramétert, lövegállásaink gyilkos topográfiájától a kitinpáncélos élőlények evolúciójáig – megírta azt a szoftvert, amelytől a helyzet megoldását remélte. A helyzet, vagyis a világ megoldását, vagyis újrateremtését.

Senkinek se szólt. Ne tartsák bolondnak. Ne állítsák le. Ne kényszerítsék módosításokra.
Egy kiadósabb szombati ebéd után (dohos kenyér volt néhány balszerencsés hangyával megszórva) egyszerűen fogta magát, és utasította a számítógépét. Hogy utasítsa az univerzumot. Hogy változzék olyan univerzummá, amelyben minden csak szimuláció és virtualitás és kegyes mesebeszéd.

Ennek három évszázada. Senki sem emlékszik már, hogyan köszöntött ránk a békeidő.

Sokan mendemondának tartják Greg históriáját. Mások kártékony és megkésett utópiának. Kevesen lehetünk, akik elhiszünk belőle minden szót, mert nincs más választásunk.

Hogyan is lehetne? A Legfensőbb Programozót nagyon elszomorítaná a hűtlenségünk.