– Károlyi Amy költészetéről –
Irodalom márpedig nincs. Pontosabban ha azt mondjuk, „irodalom”,
olyasvalamire utalunk, ami csak látszólagosan létezik egyetlen szóval
megnevezhető jelenségként. E látszólagos egységet a médium (a nyelv) azonossága
teremti meg. Habár jámbor illúzióról, sőt hasznos tévképzetről van szó, érdemes
belátnunk: vers és próza egy test, de két lélek. Szándékaik és eszközeik
gyakorta ellentétesek. A vers kevés elemmel dolgozik, azaz válogat, kombinál,
szűkít, végül kimond; a próza a bőség nyelvén szól hozzánk, azaz árad, tágul,
átfog, végeredményben elbeszél. Alkotás-lélektani és befogadáselméleti
szempontból egyaránt perdöntő e különbség. (S a drámai szövegeket és a
határműfajokat még csak nem is érintjük.)
Károlyi Amy (1909–2003) költészete elemi
erővel (mert elemi gyöngédséggel) eszméltet rá minderre; lévén egyszerre bölcs
és szelíd, ugyanis szeretetközpontú.
Irodalomtörténeti helyét az az egyedi tulajdonsága jelöli ki, amely egyúttal
oly definiálhatatlanná is teszi ezt a kánoni hollétet: a
nyugatos/újholdas/tárgyias vershagyomány összekapcsolása a keleti gondolkodás
derűbe ágyazott éntelenségével, avagy egy univerzális
misztika gyalogos evidenciáival. A Károlyi-líra további megkülönböztető
sajátossága az a kísérletezően míves, szabadon
kötött formavilág, amely számozással tagolt nagyszerkezetekben s két-három
soros kiskompozíciókban egyaránt az „anyaghibáktól” sem ódzkodó alaktani műgond
jegyeit viseli.
Allúziókban s
hommage-okban gazdag életmű a Károlyi Amyé. A nyílt hódolattól („Kenyerünk
Arany János” – Lobogó) a rejtettebb
vendégszövegekig, áthallásokig, utalásokig idézhetők a példák. Az Egyensúly
című vers például egyszerre két Babits-szöveget (Ha nem vagy ellenállás…, Ősz és tavasz között) idéz meg – a továbbgondoló hála hangján: „Addig élek,
míg ellenállok / északi szélnek, szaggatónak / addig élek míg földbe verhetsz /
rózsa mellé rózsakarónak”. S van, hogy egyetlen, nem is tüntetően poétikus szó
teremt lobbanásnyi kapcsolatot két mű között. Az érdemes utolsó strófája („Az a szó, mi is lehetett, / vagy szín
volt, hangba forduló, / csak tudnám. Vagyis jól tudom, / azt érdemes volt az a
szó” például Gergely Ágnes Gyújtópontjának
zárlatával („Erőlködünk a képmáson innen, / az árnyakkal megtelnék egy hajó, /
holott két kézzel átkulcsolható / az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata / vagy
egy nappal horzsolta fa”) cseng össze.
Ars
poeticákat, nyelvi önreflexiókat is szép számmal találunk. A kiművelt nyelv
alakzatai, a „mézzel kevert vonzatok” (Ars
poetica) Károlyi Amynál elsőrendűen valaminő emberen túli üzenet ígéretét
hordozzák: „Valami hiba van a verseimben, / mindig van bennük valami / ember,
táj és érzelem – / a szférák zenéjét / kívánnám hallani. // Amit csak a szórend
mondhat el, / a mérleg nyelve, a billegő / és érzékeny ide-oda, / ami a versnek
szféra-mód / kottázhatatlan dallama” (Szakmai).
S megejtően emlékezetesek azok a szöveghelyek, amelyekben a szavak művésze –
miszteriális indokkal – a hallgatás pártjára áll: „A tökéletes hallgat. / A
tökéletlen énekel” (Szentencia); „Az
érintés régebbi mint a szó, / az alma után nyúló mozdulat. / A szó kevés. / A
vállhoz érő váll / több mint egy vers. / A szó csak tévedés” (Tévedés).
