– Károlyi Amy költészetéről –
A részletekben fölismert egész, a töredékes felé forduló teljességvágy, a kicsinységeknek adózó kozmikus kíváncsiság a versnyelvi magatartást a pálya egészén meghatározza. Ha mint a mindenségre tekintünk mindenre, legközönségesebb gesztusunk asztrális távlatot nyer („Gondold meg, kéz, / ki az ablakot csukod, / tárod, / milyen kozmikus mozdulat, / mellyel a mindenséget kirekeszted, / bebocsátod” – Ablak), s használati tárgyaink is mítoszi energiákból részesülnek („Kávéscsészéd is halhatatlan, / ha olyan helyre állítod, / mely a mindenség peremén van” – Összefüggések). Ez az alapállás magyarázza, hogy a személyes vallomásból költői hitvallás, abból pedig antropológiai alapvetés lesz: „Van, akit díszek, tárgyak, / engem vonalak inspirálnak. / A végtelenül egyenesek, / mik metszik egymást végtelenül, / hálóba fognak mindent belül, / a hálószemeken áttetszik / a teljesült és a hiába, / a tájfun és a gyereksírás, / a könnycsepp és a Himalája” (Himalája).
Milyen még ez a líra? Elfogadóan figyelmes a tárgyi, növényi, állati létezés iránt: „Természetesen legyen állatod, / állat nélkül steril a szoba, / de megtelik dzsungellel, villanyossággal / a szobatér, ha állat otthona” (Állat). E figyelmesség teszi, hogy a költői pillantás olyasmit is észrevesz, amit misztikus belső szemek szoktak – a lényegek mögötti lényegek valóságát: „Fű felett száll a lepke, / fél lépéssel mögötte árnya, / a lepke hieroglifája, / a lepkénél is lepkébb lepke” (Lepke).
Mindeközben létköltészeti elhivatottsággal veszi szemügyre, írja körül, bírja szóra legnagyobb kérdéseinket. Ez azért különös teljesítmény, mert legnagyobb kérdéseink csábítanak a legsemmitmondóbb válaszokra. Lett légyen szó szerelemről, halálról, gyászról, az időről és az elmúlásról, az anyag és az anyagtalan és a semmi és a minden ködös bizonyosságairól. „Egyszer mindnyájan szegények leszünk / és névtelenek, mint a szerzetesek / szegény, mondják majd a nevünk helyett” – olvassuk egy helyütt Kosztolányi kései, nagy részvétlírája tónusában (Szegények). S nem lepődünk meg, ha másutt az angyalok, a szellemvilág, a spiritualitás, a metafizika horizontja nyílik meg, de korántsem dogmák, tanok, tételes teológiák útmutatása szerint. Az istenhit itt inkább alázatos misztika gyümölcse, mintsem megörökölt elvek esszenciája: „Az absztrakt Isten / nem jelent meg nekem / ismerem Istent / teremtményeiben” (XX. századi zsoltár); „Istennel találkozni egyszerű / Istennel találkozni bonyolult / vízzel találkozik, aki vizet iszik / vízzel találkozik a vízbefúlt” (Requiem élőkért).
Károlyi Amynál elvont létfilozófia és verítékes életbölcselet egymást föltételezi; s valami ítélettől s előítélettől mentes, mégis transzcendens vonzatú morál a gyönyörű végeredmény: „Valahol érik a gyümölcs. / Alig látszik, de mégis benne / a forma, lényeg, mi betölt. // Láthatóvá csak később fejlik / a tartalom, a fényes-édes, / mi elrejtetten senkié, / de, várj, egyszer mindenkié lesz” (Mindenkié); „Csak olyan lábat, ami csatangol. / Csak középutat ne, aranyból” (Mindent vagy semmit); „Egy kicsikét több irgalom, / egy kicsit kevesebb tudás” (Irgalom).
Minden mondani akar valamit. Minden beszél. De mi csak a beszédre figyelünk. A nyelvet elfedő nyelvre. Kivéve azokat, akiknek fülük van a néma lét énekére, és tolluk, hogy ahhoz partitúrát költsenek. A lírikusok közül se mindenki képes erre. Károlyi Amy azonban olyannyira birtokában volt e képességnek, hogy verseire pillantván első, boldog döbbenetünkben alig is állapíthatjuk meg, mi az, amit a papíron látunk: összetett szavak vagy összetett kezek.
Fesztelenebbül angyalokkal társaloghat-e költészet?
