– Tizenkét bekezdés Lator Lászlóról –
(I.) Lator László 1927-ben
született Kárpátalján; első verseskötete, a Sárangyal
csak 1969-ben jelenhetett meg; s utána is a ritkás, nagy versek költője maradt.
Mellette műfordító, esszéista, egyetemi oktató, rádiós és televíziós műsorok
közkedvelt szereplője. Tekintélyes életút, tekintélyt parancsoló életmű az övé.
Előbbiből nem vállalhatunk részt. Utóbbiban örömmel merülünk el.
(II.) Érzéki tárgyiasság és
személytelen gyönyör. Oximoronok jutnak eszünkbe, a széttartás szintagmái; nem
azért, mert felemás befogadói élmény ejt foglyul, hanem mert tudjuk, s éppen
Lator László verseiből tudjuk (amely versek más versektől és igéktől
tudhatják): „Szavak mélyén a dolgok
arca / megfejthetetlenül pihen” (Szél,
1947).
(III.) Ha van a létezésnek
poétikája, a teremtésnek költészete, a mindenségnek nyelve: Lator László versei
abba a hagyományba simulnak vissza.
(IV.) A létezés, a teremtés, a
mindenség Latornál a szerelemben sűrűsödik össze; csak akkor, a ráismerés pillanatában,
már pusztulásnak kell hívnunk.
(V.) Lírája úgy pogány, ahogy
Weöresé, Juhászé vagy a kanadai fenyőerdőké: egyetlen istent sem zár ki
magából.
(VI.) És úgy tárgyias és
egzisztencialista és ontologikus, ahogy Babitsé, Pilinszkyé, Nemes Nagyé: az univerzum
titkos szabályzatához igazított klasszicitás módján.
(VII.) Az „eszméltető, kegyetlen
öntudat” (Újesztendő, 1952) poézise.
Vagyis úgy intellektuális, ahogy a partra vetett tengerek vagy az eksztázis a
szobrok mélyén.
(VIII.) „Hányféle üzenet az
idegekben, / közölni azt, ami közölhetetlen” (Elváltozik, 2006). – „Van, hogy az elhomályosult jelentést / a
fényes féleszmélet újraírja” (A tér, a
tárgyak, 2002).
(IX.) A „pusztulással vemhes
létezés”, a „szakadatlan teremtés” (Pompeji,
1963), a „test szűkülő világegyeteme” (Nem
a halál, 1968), a „névtelen titok” (A
kert, 1969) a „formába kényszerült anarchia” (Magányos cédrus, 2006), a „szeplőtelen égbolt közönye” (Úgy látszik, bűnbe estem, 1999), a
„szorongató ideiglenesség” (Arc,
2006) – megannyi töredéknyi tökély, a nyelv kezes varázslata; véglegessé
csiszolt törmelék valami kozmosz mögötti egészből. Mert az örökkévalóságot
tékozoljuk el minden pillanatban, amikor nem a létezés közepében állunk.
(X.) Könnyű megfogalmaznunk, mi
izgatja bensőnket, amikor a versbéli én benső izgatottságáról olvasunk: „az
eltévedt jelek a feledékeny / idegek zilált gubancában” (Nem a halál, 1968).
(XI.) És nem nehéz rájönnünk, mi
ölt alakot ebben a lírai beszédmodorban: „Valami öröklét, amit / csupán a test
homálya érez” (A kert, 1968).
(XII.) Isten mindig és mindenbe
szerelmes. Ez tartja életben a világot. S hogy a költészet is.
