Takács Zsuzsa: Madarak beszélgetése
A Madarak beszélgetése Takács
Zsuzsa legutóbbi verseskötetének (Tiltott
nyelv, 2013) különösen emlékezetes darabja. A Mesterek ciklus hommage-ai között kapott helyet, Weöresnek
dedikálva:
Madarak beszélgetése
Weöres Sándor emlékére
Nagyszerű dolog élni, mondják: zuhanást
játsszunk, miközben hintáztat a boldogító
hullám. Tetszésünk szerint forgatjuk
fejünket előre-hátra. A szárnynélküli lény,
a szerencsétlen, visszafordul a földi
határoknál,
és a hegycsúcsokon fölnyársalja magát.
Kategóriáik papírtigrise nekünk nem
parancsol.
A tépőfog ejtette sebből a látszat vére
csorog.
Az ember törekvése, hogy sötét filozófiája
dimenziói közé szorítsa röpülésünk,
szánalomra
méltó. Ablakuk előtt csattogjuk, rezegjük:
nincs hely és nincs idő, de rettegnek tovább.
Könny helyett tollunkat értük elejtjük.
A vers 8 prózamondata 13 sorba rendeződik; a beszédmodort finoman
emelkedett melankólia hatja át. Takács Zsuzsa jellegzetes vershangja ez, mely
ezúttal kiváltképp érvényesnek hat, hiszen a mű madárbeszédet intonál.
Paradoxonnak tetszik, hogy emberi szólam
(irodalmi alkotás) érti meg s tolmácsolja a nem-emberi megnyilvánulást. Ez az
önellentmondás azonban csupán látszólagos, hiszen állat és ember
szembeállításában nem biológiai dimenziók, hanem ontológiai minőségek
kontrasztja rajzolódik ki. Egyik oldalon az autentikus léttel, a másikon a
sérült mindennapokkal. A boldogság és a szabadság („boldogító / hullám”,
„Tetszésünk szerint”) értékvalósága múlja felül a vízszintes létmód balsikereit
(„szerencsétlen”, „fölnyársalja magát”, „szánalomra / méltó”, „rettegnek
tovább”). Jellemzően modern alapállásra ismerünk rá: a tragikum oka, hogy az
embernek sejtése van a Jóról, de elérhetetlennek véli. (Holott ami sejthető, az
közeles kincs: a ráérző elmében
lakozik. – Nem véletlen körülmény, hogy a „nincs hely és nincs idő” spirituális
tradíciók ősi törvénye; amint a fent–lent archaikus-szakrális térszimbolikája
is a szellemi létezés távlatos hagyományait nyitja meg.)
Három helyütt esik egybe sor és mondat; ezek
közül az egyik a vers legközepe: „Kategóriáik papírtigrise nekünk nem
parancsol”. A „papírtigris” (s utóbb a „sötét filozófia”) az irodalomra,
közelebbről a költészetre, még közelebbről Takács Zsuzsa lírájára, szoros
olvasatban pedig jelen versre is vonatkoztatható jelölő; azaz e ponton a szöveg
önreflexív gesztussal vonja be magát a mindenséggel folytatott játékba…
Nem hibátlan szöveg. A
„játsszunk” indokolatlan felszólító módja; az egyes és többes számú alakok
zavaró vegyülése („lény” – „kategóriáik” – „ember” – „ablakuk”); a „szánalomra
/ méltó” kevéssé hiteles nyelvi viszonyulása (felemelkedett lények szólhatnak-e így lenti társaikról?); s a
túlfrappírozott utolsó sor („Könny helyett tollunkat értük elejtjük”) akár
kedvünket is szeghetné. De épp a zárlat villant föl olyas perspektívát,
amelyből nincs visszaút (sem a humán kilátástalanságba, sem a kritikai
okvetetlenkedésbe): a toll ugyanis – közkeletű toposz lévén – angyali
üzenetként s így égi biztatásként is értelmezhető; amit a mondattan artisztikus
szépsége nyomatékosít. (A szórend poétikája kortárs költőink közül talán Takács
Zsuzsánál hordja a legnagyobb terheket.)
Weöres kategóriák
fölötti művészete, keletiesen holisztikus látásmódja, verseinek gyermeki lelkülete
s bizalmas kapcsolata a növényi és állati (szükségszerűen tehát: az angyali)
létezéssel: legtöbbünk számára követhetetlen minta. Takács Zsuzsa költeménye
sem kísérti a lehetetlent: a kudarc méltóságának állít emléket; jóllehet az
emlékállítás módja, távlatossága, esztétikuma a lehetetlen kísértésére is
elegendő tartalékokról tanúskodik…
A lassú madár is
gyorsabb az égnél.
