Mikor
befejezte a mesét a sellőről, aki ember akart lenni, Léna a fiú szemébe nézett:
– Így kerültem ide. Apa mindig ezzel
vigasztalt; akkor is, amikor már nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy a mese: igaz.
Ábris válasz helyett gyöngéden
átnyalábolta a lányt a kerekes székből az ágyra, melléfeküdt és
összegabalyodott vele, úgy suttogta fülébe a saját történetét egy fiúról, aki
boldog akart lenni, mint a mesék lényei.
És sikerült neki.
