Ötvenkét évesen már
megteheti az ember, hogy ne ódzkodjék a kisszerűségtől. Még ha
irodalomprofesszor is a legnevesebb amerikai egyetemen. Olyan, aki eleget
tapasztalt és eleget felejtett ahhoz, hogy pontosan tudja: minden kánon a
fiatalkori rajongást igazoló időskori munkásságnak köszönheti súlypontjait.
Tizenöt évesen megszeretünk egy írót. Negyvenévesen pedig mindent megteszünk,
hogy – tanulmányokban és konferenciákon és konferenciák szüneteiben –
elismertessük nagyságát másokkal is. Talán csak ennyi a kánon: szakmailag
legitimált nosztalgia. Ifjúkorunk dicsérete, az ízlés harca az elmúlás ellen.
De ötvenkét évesen már megteheti az ember, hogy ezzel se törődjék. Egy marokkói
medina sem töpreng naphosszat a római légiók és a keleti vandálok
összecsapásainak mérlegén. Elmúlt, nincs, nem lesz. Jobb a csöndes
észrevétlenség és gondolattalanság. A campus polgárai közt feltűnés nélkül
elvegyülhetni: bizonyos tekintetben ez az efféle karrier csúcsa, és ötvenkét
évesen már megteheti az ember, hogy tiszta szívvel örüljön ennek a
fejleménynek, hogy eztán már ne tartsa a távolságot tévedésekre alapozott
életétől, s hogy többre becsülje a tizenegy órai napfényt a negyedik századi
pergameneknél.
