Szélrózsaillat szállt a kertben, aranyalmafák
bókoltak egymás előtt, inas fűszerészinasok szaladtak versenyt az árnyékukkal,
s a világágyásból épp kikelt az első holdvilág. A zöldkerekség legtavaszabb
tavasza fényeskedett, amikor a dalai málna kihirdette grízparancsolatát. Így
hangzott: „Aki a hasánál is jobban szereti
a többieket, azt a többiek hasánál is jobban fogja szeretni, aki mindenkit
ugyanúgy szeret”.
A tanítás hallatán a
szamócamanócák és a többi édengúzok üdvrivalgásba törtek ki.
„Sok jó ember kis
helyen is Alfréd”, dödörészte Alfréd, a kis helyen is jó ember, aki nem
szeretett rivalogni, viszont a legjobbkor érkezett meg tündérrel-dúrral.
Bűbájnokok és fényszerzetek és elvarázslók üdvözölték kedvesen, valamint Peti,
a zsírkő láma és Benedek, a fröccsöntött sárkányfióka.
„Nem álmodom
tepertőről, / csakis / csokis / epertőről”, fűzte hozzá a hallottakhoz Ájtat
Ferdinánd, aki költő volt, és rügyvezető igazgató, és éhes, mert a
fényfőzelékből sosem elég. „Ha megéhezik
a nugát, / fogja, és megeszi magát?”, tette volna föl a költői kérdést, de
helyette inkább népdalcsokorral látta el a jelenlévőket. „Megismerni a nanászt
/ az ananászfáról…” – így kezdődött.
A dalai málna
végighordozta tekintetét a kert népén, és megfogadta magában, hogy holnap is
kihirdet egy grízparancsolatot, és ezután mindennap egyet.
És mindig ugyanazt. Az
elsőt. Mert nincs más, nincs több, nincs jobb.
És mert mindenkit ugyanúgy
szeretett.
