Báthori Csaba: Elemi szonettek
Áttekinthetetlenül tágas az a verstani hagyomány, amelybe Báthori Csaba
legújabb verseskötete – a maga 199 szövegével – belesimul. Az előzményt
fürkésző tekintetnek még sincs nehéz dolga: Rilke Orpheusz-szonettjeinek szellemi
vidékén járunk, ha Báthori orfikus szonettjeit olvassuk. (Aligha véletlen: a
kötettel hovatovább egyidőben látott napvilágot a költő Rilke-fordításkötete
is, a Scolar Kiadónál.)
Nevezhetjük lírai ontológiának, gondolati
lírának, metafizikus vagy eszmeköltészetnek s akár eszméletlírának is –
tapogatódzó fogalmainknál tovább jut bárki, aki szívére veszi az olvasottakat.
Mégis, röviden és tétován: orfikus tradícióról beszélünk, amelyben a szó
logoszként viselkedik, mágikus tudást hordoz, világot vált meg. Hölderlin,
Rilke, József Attila életműve, legkésőbbről pedig talán a debütáló
Tandori-kötet (Töredék Hamletnek,
1968) nyújt rokon mintázatokat – ami a tárgyválasztást, a szóanyagot, a
mondatfűzést s az egésznek a szellemközpontúságát
illeti. Egy-egy sor akárha Hölderlin apokrif füves könyvéből származnék; másutt
József Attila anyasirató intellektualizmusa sejlik át; közben Rilke szigorú
gyöngédsége szólongat itt angyalt, ördögöt, csillagokat. – A kortárs magyar
költészetben páratlan kísérlet a Báthori Csabáé.
Fennkölt, ódai
szonettek ezek, a szókincs bőségével kápráztatók, színjátszó paradoxonokkal,
enigmatikus aforizmákkal kényeztetők. (Találomra néhány telitalálat: „nem a
magasban lakik a magasság” [Ikarosz;
22.], „minden csoda a földön legerősebb” [A
vágyak ára; 42.], „A csalogány a varjú másvilága” [Elégia; 47.], „Egy túlvilág van, az igazság” [Szibillák, pátriárkák; 49.], „Lassú hajók szülik a tengerentúlt” [Ikarosz a gangon; 101.], „Gyönyör, hideg
borogatás a kék hold” [Este; 138.],
„Egy költő van, volt, lesz, s az nem lehet más: / az ész elől rejtett
eligazítás” [Mint a felhő; 149.],
„Költőnek nincs világ, nincs másvilág más, / mint a vers: nem himnuszt, csak
muzsikát mond” [Költői haszon; 151.],
„A szerelem is fogról fogra röppen” [Lear;
166.], „Csak csodák anyanyelvét / érti az ember” [Melankólia XIX; 195.].)
Ahol a létezés elföldelt törvényeire, élet és
halál közös értelmére, Isten (és az
istenek) rejtező identitására irányul kérdés, ott – mi más? – a „napfényezett
hold” (Függőlegesek; 57.) közönséges
látomása, a „túlélést gyűjtő szív” (Jön
értem; 83.) életmodellje, az „embert s istent összemesélni” (Szeretők; 110.) szánt szándéka, a
„közösen félreértett dolgok” (Minden
csend; 187.) racionalizált révülete a válasz.
Mindenközben képtelenség nem észrevenni: a
szerelmi tematika az a szál, amely egybefűzi a mindenség zugaiba
szertekalandozó sorokat; a társat megbecsülő hála az az érzület, amely
engesztelő derűt csempész a melankólia szólamaiba is. – Fegyelmezett
szenvedély, csillapult csoda, etikává emelt erotika, láz, amely a bölcsesség
alkalmaival kecsegtet: ilyen ez a szerelem; ilyen ez a szerelmi líra.
Szövegszerűen, példaképpen: „Senki nem érett, míg egyedül boldog” (Ketten vándorúton; 14.), „bár meghalsz,
elijeszted tőlem a halált” (Az éjszakák
élete; 39.), „Kettőnket mentő mesédet // enyésző életem helyén találtam. /
S ki hitetlen voltam, mint egy törött fog, / még a gonosszal is magasra tartok”
(Szégyen és magány, 150.), „mi meg
ketten: földalatti egyház, / melyet folyton megteremt az özönvíz” (Szemben az árral; 211.).
S hogy miért Elemi szonettek? Talán mert végigazságokat
ad közzé mindenik darab. A természet lélegzetakasztó csodáiról, a poros
hétköznapokban is föllelhető univerzalitásokról, a szerelem közös-kölcsönös
beavatásmeséjéről, a művészetek és a transzcendencia egymást támogató
titkairól. Az esszéíró Báthori kedves szavaival: belátásokat közöl, s ajánlatokkal
kínál mindhárom ciklus (Ikarosz leszáll;
Orpheusz felkerül; Melankólia), szerény kincsekkel a fent, a lent és a
köztes tartományok bejárt, megszenvedett, általértett
világából. Hátha, mint a lírai hős sor sor után, az olvasó is föleszmél édesded
téválmaiból (jellemző vershelyzet a reggel, az ébredés, a körbecsodálkozás!).
Nem szavalati darabok e versek, s komoly
tónusuk, elégikus hangoltságuk is a szélesebb népszerűség ellenében hat. Ám az
is bizonyos: Székely Magda, Gergely Ágnes vagy Tóth Krisztina bölcs zeneiséggel
megáldott, míves dalkultúrája mellett bárki polcán helyét találná e
ki-kizökkentő sortörésekkel s disszonáns rímalakzatokkal ékes költői produkció
is.
Mindenekelőtt azért, mert egészen különös
műveletet hajt végre: a láthatatlant
bűvöli olvashatóvá.
Hihetővé teszi – mert hitelesen tanúskodik
róla –, hogy az ikaroszi magasság és az orpheuszi mélység a hétköznapokban is
megélhető, megőrizhető varázs. Nem muszáj zuhanni, se le, se föl. A nagyra
törőt megillető bukás sem mulaszthatatlan lehetőség. Van gyalogos élet, mely –
ha benső mércékhez igazodik – egy napraforgónak is becsületére válnék.
A szárazföld csak nevében száraz: tengert
ígér a part.
(Napkút Kiadó, Budapest, 2013)
