Báthori Csaba új
verseskötetét forgatom: Se feledés, se álom (Cédrus Művészeti
Alapítvány, 2020). Artisztikusan sebzett szonettek, végig kitartva
valami higgadt káprázatot – mint általában a Báthori-művek.
Most épp a rímek
poétikáját fürkészem. Elbűvöl a sorvégek szakszerű sokszínűsége. Itt kancsal
rím („elhullt” – „újhold”); ott disszonáns egybecsengés („foghús” – „föld
húz”). Van, ahol szegényes ragrímig tompítja indulatát a versbeszéd; más
szöveghelyek a hangzók viszonyrendszerének bonyolultságával lepnek meg.
Vállam fölött
Alfonz, a barátom is épp egy ilyen strófára vet jótét pillantást. Ölelkező rím,
mondja, s milyen szép!
Igaza van. A
kérdéses sorok ABBA rendbe szerveződnek:
„Más helyen sincs más, mint ami emitt
van,
csak máshogy ül ember, halott, rovar.
Hull, haraggá torzult álmaival
illan a lélek, habár meg se moccan.”
(Mozogni kell;
31.)
A rímeket
ráadásul benső mássalhangzó-egyezések – mint titkos alliterációk – is óvják: az
m és az n az 1. és 4. sor végén („emitt van” – „moccan”), s a v
a 2. és 3. zárlatában („rovar” – álmaival”).
De Alfonz
igazsága nem teljes. Mindkettőnk figyelmét felhívom a magánhangzók
keresztirányú (ABAB) kapcsolódására: i-a – o-a – i-a – o-a. A versdallam (a
jambikus metrika) nem engedi a szorosabb másodlagos összetartozást, szinte csak
árnyékrím alakul ki. Mely azonban átjárja s megerősíti az alapvető harmóniát.
Kereszt
hitelesíti az ölelkezést.
