Már Descartes-ot sem tisztelik, vonja be Alfonz arcát az
indulat pírja. Kihalóban a klasszikus műveltség, s még gondolkodni is lusták!,
jajongja hozzá.
Nem kell többet mondania, én is látom, amit ő; egy tetszetős
graffitit: „Ha nem gondolkodom, jobban vagyok”.
Barátom egyazon hévvel siratja el a művelődéstörténetet, s
bélyegez meg egy-két nemzedéknyi embert. Az érvek nélküli panaszkultúra s a
bűnbakkeresés reflektálatlan pszichológiája (magunk és mások bántása tehát)
ezúttal is bánt. Annál is inkább, mivel a „Gondolkodom, tehát vagyok”
továbbgondolását szellemesnek gondolom. Mégpedig rétegzett jelentéstana miatt.
A mondat értelme, ha nem csalódom, a „jobban” szó olvasatán
múlik. Ha állapothatározónak vesszük, az üzenet nagyjából annyi: jobban érzem
magam, illetve jobban járok, amikor nem vesződöm a gondolkodással. Azzal tehát
– például –, hogy privát bajaimon morfondírozzam (ami elnehezíti lelki
jelenlétemet), avagy politikai ügyeken törjem a fejem (minek nyomán praktikusan
pórul járhatok).
Izgalmasabb a másik jelentésirány. A „jobban” fok-mérték
határozó is lehet; úgy azt olvasni ki e parafrázisból: nagyobb mértékben, magasabb
fokon létezem, ha agyam, elmém, egóm a semmi identitását veszi föl. – Nemde ősi
spirituális hagyományok is az éntelenség metafizikai távlatait szokták sorsunkba
ajánlani?
Akár így, akár úgy: földi paraméterek közt – s ez mind
nyomatékosabb tapasztalatunk lehet – egyelőre elmellőzhetetlennek tetszik a
kritikai gondolkodás, a reflexív világ- és önismeret készsége, képessége.
Megfáraszt a rögtönzött hermeneutika; de szerencsém van: a
nyelv sosem lankad. Gondolkodik, hogy legyünk.
