A „rühös/rühes kutya” szikár orvosi diagnózis, de vulgáris
megbélyegzés is lehet. Amikor a későmodern magyar líra egyik legnagyobb alakja
az „ebek” jelölőhöz folyamodik e jelzős szerkezetben, megemeli, eltávolítja a
közlést; a hivatalos és a pátoszos regiszter közé menekíti, így hökkenti költészetig
a nyelvet:
1970. december 22.
Rühes ebek, vérzünk a párnán.
Gyönyörüek vagyunk.
Azután csak ügyetlenek
és halhatatlanok.
Nem elemezni
akarnám e négysorost, csak egyetlen elemének örvendeni röviden. Amely
szöveghely, úgy lehet, a nyelv öntörvényű poétikumának szép példája: „vérzünk a
párnán”, olvassuk, s talán csak sokadjára vesszük észre, hogy e megindítóan
baljós képzetet egy rejtett kép is fölerősíti. Rögtön a fölütésben ugyanis a
vers megelőlegezi a sérülés motívumát – a „Rühes ebek”-ben megbúvó SEB-bel,
SEBEK-kel. Elég csak a szóközöket is aprólékosan megolvasnunk, avagy úgy
kihangosítanunk a művet, ahogy beszélni egyébként is szoktunk: a szóhatárokat átlélegezve.
(Efféle intarziás olvasatra
egyébiránt más poétikák is lehetőséget nyújtanak: „valaki jár a fák hegyén”,
ismételgeti, mint mágikus formulát, Kányádi Sándor azonos című verse. S hogy ki
ez a „valaki”? A határozatlan névmást a sor legvége állítja revelatív
fénytörésbe: „hegyÉN”. A vagyok, aki
vagyok szellemében – a vagyok, aki
vagy távlatában.)
Nemcsak a
személyek: a nyelv is gyönyörű, ügyetlen, halhatatlan – tud lenni. S hogy itt
kikről referál? A lehetséges olvasatok közül azzal rokonszenvezem, mely szerint
a testi együttlét stigmásan sebző
szenvedélyéből kerekít összetett érzelemvilágú szerelmi metafizikát a
versbeszéd. Ezt az értelmezést támogatja a költő egy másik miniatűrje, melyben
hasonló közérzet és észjárás fordul gyöngéden a gyönyörű halhatatlanság
toposzához:
Átváltozás
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó
vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit
mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Pilinszky János
versei úgy viselkednek, mint az angyal, aki szerette a bluest – de röpülésre
gregorián dallamívek tanították.
