Haikut írni igen könnyű. Jó haikut írni igen nehéz. (A
magyar haikuhagyományra gondolok, mely jószerével csak a rímtelen 5-7-5 szótagot
tartotta meg a japán versforma esztétikájából.)
Fodor Ákos holisztikus életművet épített erre a törékeny
verstani fundamentumra; Bertók László intellektuális természetlírát adott közre
rímes „háromkáiban”. Brassai Gabriella egy tapasztalás diszkrét katarzisát rögzíti
három higgadt sorban:
Megpróbálok a
Hangyák útjába
állni,
De kikerülnek
Egyetlen
közönséges életképet rajzol elénk a vers. Nem a helyzet ritka: a reflexió
ünnepi. A tekintet látja költészetté a valóságot.
Mit ad tudtunkra
e mondatnyi észrevétel? Kicsi az ember: még apró vonulást sem tartóztathat föl.
Nagy mégis: hiszen ráismer kicsinységére. – S valami egyébre is talán.
Hiába formázna
akadályt a beszélő: a hangyák útja (a természet szabályzata, az áramlás
metafizikája) erősebb elv a humán akaratnál. Mélyebb szükségszerűségek
törvényerejére int az alkalmi hiábavalóság – s egyúttal lelken, lelkiismereten
is könnyít: szántszándék sem képes a rosszra, mert a hibát is nagyobb rend
öleli körül, s illeszti magába. (Paradox módon a kikerülés mozzanata által,
mely egyszerre határolja el s folyja körül a normaszegőt. – És ebben mondatot
záró pont sem akadályozza!)
A szelíd kitérés,
az engedő-elengedő szellemtan, a konfliktust nem kereső ontológiai habitus
példázata is ez: a parány rovarok bölcsességében praktikum és transzcendencia
fogódzik össze.
Ahogy tervet a
törvény, úgy mondatot sortörés hiúsít félbe-szerbe („Megpróbálok a /
Hangyák…”). A kudarcos próbálkozás azonban a kudarcot nem ismerő teljességre
eszméltet alanyt, olvasót. Ráadásul ökológiai hommage-ba foglaltan, a
nem-emberi lények méltóságát is komolyan véve.
Bár a sorkezdő
nagybetűk klasszicizmusa emelkedettséget kölcsönöz a mondandónak, mégis: számottevő
bővítmények s retorikus kitérők nélkül, a díszítetlen beszéd lényegközeli
tisztaságához folyamodva szólal meg a mű. Mely egyébiránt egy esztergomi
festőművész publikálatlan verse: Brassai Gabriella nyilvánosan inkább képekben
közöl világot a világgal.
Lehet, hogy
nekem sem betűkkel kellett volna környeznem?
Vö. „Azért beszélünk oly elvontan a költészetről, mert
többnyire rossz költők vagyunk.”
(Friedrich Nietzsche: A tragédia
születése, avagy görögség és pesszimizmus, ford. Kertész Imre)
