Alfonz, a
barátom a szabályok elhivatott barátja. Ami nyelvi esetekben (is) félreértések
forrása lehet.
Aki az óvodát [Óvodá]-nak,
a szabadcsapatot [szabaDcsapat]-nak ejti, nem helyesen, hanem rendhagyóan
beszél: a hiperkorrekció gyakori hibájába pottyan. (Amennyiben helyes alakot „korrigál”
helytelenné.) Azt gondolván, betűk írják elő, hogyan beszéljünk; holott ez
jobbadán fordítva áll: a szótárak és nyelvtanok csak követik a beszélt nyelv
élő változásait – ezért változnak a szótárak és a nyelvtanok. Nem elő-, hanem
leírnak.
A színpad is [szímpad],
sőt [szimpad], hiszen a p, mely ajakhang, a könnyebb hangképzés
érdekében magához közelíti az n-t, amely foghang – így az avval rokon m-et
ejtjük végül (képzés helye szerinti részleges hasonulás). A szabadságot is
mondjuk nyugodtan [szabaccság]-nak (ez az összeolvadás jelensége) – a kevéssé
finom hangzás nem csorbítja a fogalom szépségét.
Nem kerülünk
[csabdá]-ba (zöngésség szerinti részleges hasonulás), ha a [tejjes]
hasonulástól sem fázunk.
Előbb-utóbb
talán Alfonz is leveti nyelvhasználati [natykabáttyát].
