Már szavainkat
is elorozzák!, füstölög a mennyezetig Alfonz, a barátom.
Gyanakodva
ocsúdom felé. Tudván, hogy a szavak eltulajdoníthatatlanok: a nyelvnek nem
birtokosa, inkább – hozzávetőleges metaforával – társa vagyunk.
Kik?, kérdem
óvatosan.
Azok!
Ők, pontosítok
önkéntelenül. De kik ők?
Akik melegnek
hívják a homoszexuálist, berzenkedik. A cipó meleg. A napfény is. De egy ember?
S a
melegszívűek?, kérdezem. És folytatom:
Nem hinném, hogy
hamarabb hűl ki levesünk, ha a „meleg” jelző nemi irányultságot is jelöl.
Végtagjaink sem hibádznak, pedig bútornak is van lába, kesztyűn is ékeskednek
ujjak. Ha egy szó többjelentésű, attól értelemszerűen a nyelv is, mi is csak
gazdagabbak leszünk, toldozom mondandómhoz.
Alfonz, látom,
bajban van. A galádkodáshoz nyelvi ürügyet kereső homofóbia érvrendszerét vette
kölcsön akaratlanul, melyről kiderült: se érv, se rendszer. Csak homofóbia.
(Lám, egyjelentésű szavainkkal is leírhatók olykor keserítően bonyodalmas
jelenségek.)
A szabadság –
mely az emberi méltóság egyik biztosítéka – számtalan módon sérthető,
sebezhető; a lelketlenség tobzódik a leleményekben.
Ha más életébe
belekotnyeleskedni éppenséggel nem tud is, nyelvhasználatát korlátozni örömmel
kész sokunk.
A retorikai
többes szám, remélem, Alfonzot már nem takarja.
