„Love”, mondja az angol a
szeretetre. És a szerelemre is. Mondja Alfonz, a barátom. Nincs kifejezőbb
nyelv a magyarnál!
Nincs, bólintok. Csak megannyi
éppennyire kifejező.
Rám hökken. De a rímeink, a
szójátékaink, a mondattanunk…, sorolja érveit.
És más nyelvek rímei,
szójátékai, mondattana, felelem. Amelyek azoknak az anyanyelvi beszélőknek
éppúgy különlegesek, mint nekünk a magyar szókincs, grammatika, költészet.
Minden nyelv a szólamló közösségnek megfelelő mértékben, tehát tökéletesen
gazdag és árnyalt. Miért becsülöd le a kecsua bölcsődalokat? És az etruszk
pékek szaknyelvi terminusait? És a francia irodalomtörténetet?
Alfonz a gondolataiba süpped.
Anyacsöndbe burkolódzik. Próbálja újraértelmezni a népszerű legendát a magyar
nyelv páratlanságáról. Pedig nem kellene. A magyar valóban páratlan. Ahogy az
összes többi élő és holt nyelv. Nekünk a szerelemre és a szeretetre van két
külön szavunk. Más jelrendszerek egyéb fogalmak kitisztázásában serénykednek.
Ki-ki a maga módján s igényei szerint épít hibátlan nyelvi univerzumot,
melengető anyanyelvi hazát.
Szeretettel – sőt szertelenettel
– nógatom Alfonzot, fogadná el a világot, ahelyett hogy hunyt szemmel naiv
valóságtagadásokat halmoz.
Innen már gördülékenyebb a
diskurzusunk. Közösen ámulunk rá a „szeretteink” szó makrancos jelentéstanára.
(Hiába szeretem a mákos gubát: szeretteimről szólván csak a családias
közelségben fontosakra gondolok.)
Együttes fölismerésünk, hogy a
fok-mérték határozó olykor fordított eleganciával működik: „nagyon szeretlek”,
mondom barátomnak, de közlésem intenzívebb, ha szerelmemnek csak annyit
sóhajtok: „szeretlek”.
Mindenesetre, búcsúzom el
Alfonztól, etruszk hajadonnal találkázván legtanácsosabb, ha egy ölelés
morfológiájához folyamodsz.
