Alfonz,
a barátom háborog. A „Szép napot!” köszönés népszerűsége zavarja. Modoros,
mondja. Anglicizmus, teszi hozzá. Idegesítő, zsörtölődik. S mi a baj a „Jó
napot!”-tal?, kérdi sóhajtva.
Semmi
baj vele, biztosítom, s most lett még egy formulánk, amivel semmi baj nincsen.
A „szép” egyetlen grammatika szerint sem csúfabb jelző, mint a „jó”. S nemde
attól csak gazdagabb lesz a nyelv, ha friss elemekkel gazdagodik?
Hogy
modoros és idegesítő? Én a cékla ízéhez nem tudok hozzászokni, de se
idegesítőnek, se modorosnak nem találom ezt a jámbor zöldséget. És a kedvelőit
sem.
S
meglehet, angol hatás gyökereztette meg ezt az újabb kifejezésünket. De valóban
kommunikációs gettóban kívánnál élni, idegen nyelvi befolyásoktól elzárva?
Az
alakulás, átalakulás természetes létmódja a nyelvnek is. Mitől fél, aki a
változástól?
„Szolgai
átvétel!”, jajong Alfonz. Mint a „szolga” szavunk, mely szláv jövevényszó?,
kérdezem ártatlanul.
Elgondolkodik.
Látom, elköszönne már, de vacillál a lehetőségek között.
Hallgatok:
nem akarom előírni neki, milyen szerkezethez folyamodjék. Talán ezután már őt
sem fogják sérteni az önképétől elütő identitások. Mások szabadsága tehát –
melynek a szabad nyelvi önkifejezés az egyik záloga.
(Ezt
a glosszát nem Nádasdy Ádám jegyzi. Ő jobban írta volna meg. Sőt: szebben!)
