Karácsony

Tengert tetovál bőrre az eső.

Szabad vég alatt állunk, mint a kezdet

kezdetén. Özvegy fenyők édenében.

Fénnyé születik fekete harkály is?

Lomhán fordul az éj angyalirányba;

mint egy hajó, amelybe temetőt

rakodtak be vezeklő dokkmunkások.

(A Scardanelli-köd)

Vers a Szabad Pécsen:

https://szabadpecs.hu/2019/12/a-scardanelli-kod

Az angyal, aki szerette a bluest

A „rühös/rühes kutya” szikár orvosi diagnózis, de vulgáris megbélyegzés is lehet. Amikor a későmodern magyar líra egyik legnagyobb alakja az „ebek” jelölőhöz folyamodik e jelzős szerkezetben, megemeli, eltávolítja a közlést; a hivatalos és a pátoszos regiszter közé menekíti, így hökkenti költészetig a nyelvet:

1970. december 22.

Rühes ebek, vérzünk a párnán.

Gyönyörüek vagyunk.

Azután csak ügyetlenek

és halhatatlanok.

Nem elemezni akarnám e négysorost, csak egyetlen elemének örvendeni röviden. Amely szöveghely, úgy lehet, a nyelv öntörvényű poétikumának szép példája: „vérzünk a párnán”, olvassuk, s talán csak sokadjára vesszük észre, hogy e megindítóan baljós képzetet egy rejtett kép is fölerősíti. Rögtön a fölütésben ugyanis a vers megelőlegezi a sérülés motívumát – a „Rühes ebek”-ben megbúvó SEB-bel, SEBEK-kel. Elég csak a szóközöket is aprólékosan megolvasnunk, avagy úgy kihangosítanunk a művet, ahogy beszélni egyébként is szoktunk: a szóhatárokat átlélegezve.

(Efféle intarziás olvasatra egyébiránt más poétikák is lehetőséget nyújtanak: „valaki jár a fák hegyén”, ismételgeti, mint mágikus formulát, Kányádi Sándor azonos című verse. S hogy ki ez a „valaki”? A határozatlan névmást a sor legvége állítja revelatív fénytörésbe: „hegyÉN”. A vagyok, aki vagyok szellemében – a vagyok, aki vagy távlatában.)

Nemcsak a személyek: a nyelv is gyönyörű, ügyetlen, halhatatlan – tud lenni. S hogy itt kikről referál? A lehetséges olvasatok közül azzal rokonszenvezem, mely szerint a testi együttlét stigmásan sebző szenvedélyéből kerekít összetett érzelemvilágú szerelmi metafizikát a versbeszéd. Ezt az értelmezést támogatja a költő egy másik miniatűrje, melyben hasonló közérzet és észjárás fordul gyöngéden a gyönyörű halhatatlanság toposzához:

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Pilinszky János versei úgy viselkednek, mint az angyal, aki szerette a bluest – de röpülésre gregorián dallamívek tanították.

A tekintet költészete

Haikut írni igen könnyű. Jó haikut írni igen nehéz. (A magyar haikuhagyományra gondolok, mely jószerével csak a rímtelen 5-7-5 szótagot tartotta meg a japán versforma esztétikájából.)

Fodor Ákos holisztikus életművet épített erre a törékeny verstani fundamentumra; Bertók László intellektuális természetlírát adott közre rímes „háromkáiban”. Brassai Gabriella egy tapasztalás diszkrét katarzisát rögzíti három higgadt sorban:

Megpróbálok a

Hangyák útjába állni,

De kikerülnek

Egyetlen közönséges életképet rajzol elénk a vers. Nem a helyzet ritka: a reflexió ünnepi. A tekintet látja költészetté a valóságot.

Mit ad tudtunkra e mondatnyi észrevétel? Kicsi az ember: még apró vonulást sem tartóztathat föl. Nagy mégis: hiszen ráismer kicsinységére. – S valami egyébre is talán.

Hiába formázna akadályt a beszélő: a hangyák útja (a természet szabályzata, az áramlás metafizikája) erősebb elv a humán akaratnál. Mélyebb szükségszerűségek törvényerejére int az alkalmi hiábavalóság – s egyúttal lelken, lelkiismereten is könnyít: szántszándék sem képes a rosszra, mert a hibát is nagyobb rend öleli körül, s illeszti magába. (Paradox módon a kikerülés mozzanata által, mely egyszerre határolja el s folyja körül a normaszegőt. – És ebben mondatot záró pont sem akadályozza!)

A szelíd kitérés, az engedő-elengedő szellemtan, a konfliktust nem kereső ontológiai habitus példázata is ez: a parány rovarok bölcsességében praktikum és transzcendencia fogódzik össze.

Ahogy tervet a törvény, úgy mondatot sortörés hiúsít félbe-szerbe („Megpróbálok a / Hangyák…”). A kudarcos próbálkozás azonban a kudarcot nem ismerő teljességre eszméltet alanyt, olvasót. Ráadásul ökológiai hommage-ba foglaltan, a nem-emberi lények méltóságát is komolyan véve.

Bár a sorkezdő nagybetűk klasszicizmusa emelkedettséget kölcsönöz a mondandónak, mégis: számottevő bővítmények s retorikus kitérők nélkül, a díszítetlen beszéd lényegközeli tisztaságához folyamodva szólal meg a mű. Mely egyébiránt egy esztergomi festőművész publikálatlan verse: Brassai Gabriella nyilvánosan inkább képekben közöl világot a világgal.

Lehet, hogy nekem sem betűkkel kellett volna környeznem?

Vö. „Azért be­szélünk oly elvontan a költészetről, mert több­nyire rossz költők vagyunk.” (Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus, ford. Kertész Imre)

(Korrektorglosszák 74.)

http://e-nyelvmagazin.hu/2019/12/13/nyelvkontroll/

Sorsajánlatok

Már Descartes-ot sem tisztelik, vonja be Alfonz arcát az indulat pírja. Kihalóban a klasszikus műveltség, s még gondolkodni is lusták!, jajongja hozzá.

Nem kell többet mondania, én is látom, amit ő; egy tetszetős graffitit: „Ha nem gondolkodom, jobban vagyok”.

Barátom egyazon hévvel siratja el a művelődéstörténetet, s bélyegez meg egy-két nemzedéknyi embert. Az érvek nélküli panaszkultúra s a bűnbakkeresés reflektálatlan pszichológiája (magunk és mások bántása tehát) ezúttal is bánt. Annál is inkább, mivel a „Gondolkodom, tehát vagyok” továbbgondolását szellemesnek gondolom. Mégpedig rétegzett jelentéstana miatt.

A mondat értelme, ha nem csalódom, a „jobban” szó olvasatán múlik. Ha állapothatározónak vesszük, az üzenet nagyjából annyi: jobban érzem magam, illetve jobban járok, amikor nem vesződöm a gondolkodással. Azzal tehát – például –, hogy privát bajaimon morfondírozzam (ami elnehezíti lelki jelenlétemet), avagy politikai ügyeken törjem a fejem (minek nyomán praktikusan pórul járhatok).

Izgalmasabb a másik jelentésirány. A „jobban” fok-mérték határozó is lehet; úgy azt olvasni ki e parafrázisból: nagyobb mértékben, magasabb fokon létezem, ha agyam, elmém, egóm a semmi identitását veszi föl. – Nemde ősi spirituális hagyományok is az éntelenség metafizikai távlatait szokták sorsunkba ajánlani?

Akár így, akár úgy: földi paraméterek közt – s ez mind nyomatékosabb tapasztalatunk lehet – egyelőre elmellőzhetetlennek tetszik a kritikai gondolkodás, a reflexív világ- és önismeret készsége, képessége.

Megfáraszt a rögtönzött hermeneutika; de szerencsém van: a nyelv sosem lankad. Gondolkodik, hogy legyünk.

(Mindenre) képes beszéd

„Senki nem tudta, melyik csapatban focizom”, mondja a neves énekesnő a rádióban, egy okosan önreflexív interjúban. Arra utal (más szóképekkel szólva): szekértáboroknak sem volt tagja, skatulyákba sem lehetett beszuszakolni.

Megüti fülem, hogy nőként egy klasszikus férfimetaforához kényszerül folyamodni. Minthogy – ha jól gondolom – a „valamilyen csapatban focizni” képes kifejezés akkor született, amikor a labdarúgás még jellemzően férfiak által űzött sportág volt. S hány ilyen állandósult beszédfordulatunk, idiómánk, közhelyünk lehet…

Tudatos – és tudatosan figyelmes, és meggondoltan teremtő – nyelvhasználat változtathat csak ezen: nyelvi létmódunk patriarchális alapszerkezetén.

Nemcsak verbális identitásunknak van dolga persze: az idézett „férfimetafora” például – a sportbéli egyenjogúságnak is hála – alkalmasint egyre kevésbé fog nemi vonatkozással bírni. (Voltaképp hímsoviniszta a fül, míg megüti női szájból egy ilyen kifejezés.)

Beszédes körülmény, hogy még e férfiközpontúságot szóvá tevő glossza sem mentes a férfiközpontú nyelvi perspektívától: énekesNŐ, írtam volt.

Szerzőférfiként szebb, igazságosabb nyelvi jövő időkben bízom.