(Korrektorglosszák 73.)

http://e-nyelvmagazin.hu/2019/12/03/sietni-kell-a-szeretettel/

(Az elért elérhetetlen)

Recenzió Báthori Csaba Se feledés, se álom című verseskötetéről:

http://olvasat.hu/az-elert-elerhetetlen/

Mégis, kinek a tengere?

A 30Y Fürdőzők a Balatonnál című dalának zenei építkezése is figyelemre méltó, s a videoklip sem szokványos alkotás: írókról, költőkről készült fekete-fehér fotókba, archív balatoni felvételekbe komponálta a zenekar tagjait Bátori Gábor. A részleteikben animált fényképek sora egyszerre hommage és parafrázis, a nosztalgikus meghittség és a büszke irónia köztes terében. Kultúrát dicsér s nagyrészt irodalmárok előtt tiszteleg így ez az idősíkokat egybeéltető, összművészeti miniatűr.

Beck Zoltán dalszövege méltó a megidézettekhez. Elég volna csak a refrén utolsó, életművel felérő sorát citálnunk, mely spirituális belátást közöl ihletetten: „elfogadod, de nem veszed el”. Ám ezúttal egy másik szöveghely kéredzkedik eszméletünkbe.

A „bukottak tengere” egyszerű, de emlékezetes vízió. Profán metafizikát sugalmaz, s hatása alkalmasint többlényegűségében rejlik. Kik volnának itt a „bukottak”? A megelőző sorral egybeolvasva biblikus dimenzió nyílik: „fürdőző angyalokat látok / a Balaton a bukottak tengere”. De már ekkor kétirányú a szemantika: a „bukott angyalok” toposza szakrálisan (az égi lényekre utalón) s metaforikusan (a nyaralókra vonatkoztatva) is érthető. Megerősítve az alliterációs kapoccsal: „Balaton” – „bukottak”. (Hasonló szövegjátékra egyébiránt volt már példa a mecsekaljai dalverskultúrában: „a bukott angyalok etetése tilos” – Lovasi András / Kispál és a Borz: Etetés.)

Ehhez járul, hogy a fürdőzők olykor víz alá buknak – ami a szó szerinti jelentés mindennapiságát ajánlja figyelmünkbe. A „magyar tenger” közhelyes fordulatára asszociálva ugyanakkor a ’magyarok mint bukottak’ olvasat válik lehetségessé. (Történelmi távlatban? nemzetkarakterológiai vetületben értelmezve? Avagy – a valós tengerektől elrekesztvén – egy tó partját fölmagasztosító korszak emblémájaként?) S minthogy a képeken szereplők egy része cenzurális okokból a korabeli első nyilvánosságtól elzárt alkotói életet élt, a mélybe bukás/buktatás kultúrpolitikai képzete is beszüremkedik a szövegvilágba. Sőt a feledéssé vált múlt időbe bucskázás sejtelme is…

Lám, a költészet olykor úgy beszél hozzánk, hogy nem tudni, mit mond. Mégis pontosan érti bennünk valaki. (Akit azonban mi nem értünk. [Vak vezet alvilágtalant?])

Ez a szép tisztázatlanság, a szabad jelentéstan e derűs nyitottsága, úgy lehet, a dal hallgatóira akkor is hat, ha tudatosan nem számolnak vele. Ha fülük merő élménnyé interpretálja a hangokat. (Itt érdemes megjegyezni, hogy „bukottak” kitétel a „kotta” szót is tartalmazza…)

Mindenesetre: a Balaton partján kiből ne válnék angyal, ha csak kisebb öröklétekre is?

(Előfeledések XXXVI–XL.)

Versek az Irodalmi Szemlében:

https://irodalmiszemle.sk/2019/09/halmai-tamas-elofeledesek-xxxvi-xl/

Illan a lélek...

Báthori Csaba új verseskötetét forgatom: Se feledés, se álom (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020). Artisztikusan sebzett szonettek, végig kitartva valami higgadt káprázatot – mint általában a Báthori-művek.

Most épp a rímek poétikáját fürkészem. Elbűvöl a sorvégek szakszerű sokszínűsége. Itt kancsal rím („elhullt” – „újhold”); ott disszonáns egybecsengés („foghús” – „föld húz”). Van, ahol szegényes ragrímig tompítja indulatát a versbeszéd; más szöveghelyek a hangzók viszonyrendszerének bonyolultságával lepnek meg.

Vállam fölött Alfonz, a barátom is épp egy ilyen strófára vet jótét pillantást. Ölelkező rím, mondja, s milyen szép!

Igaza van. A kérdéses sorok ABBA rendbe szerveződnek:

„Más helyen sincs más, mint ami emitt van,

csak máshogy ül ember, halott, rovar.

Hull, haraggá torzult álmaival

illan a lélek, habár meg se moccan.”

(Mozogni kell; 31.)

A rímeket ráadásul benső mássalhangzó-egyezések – mint titkos alliterációk – is óvják: az m és az n az 1. és 4. sor végén („emitt van” – „moccan”), s a v a 2. és 3. zárlatában („rovar” – álmaival”).

De Alfonz igazsága nem teljes. Mindkettőnk figyelmét felhívom a magánhangzók keresztirányú (ABAB) kapcsolódására: i-a – o-a – i-a – o-a. A versdallam (a jambikus metrika) nem engedi a szorosabb másodlagos összetartozást, szinte csak árnyékrím alakul ki. Mely azonban átjárja s megerősíti az alapvető harmóniát.

Kereszt hitelesíti az ölelkezést.

A műsor műsorvezetője

Alfonz, a barátom gunyorral idézi, amit a rádióban hallott: „A műsor szerkesztője X, műsorvezetője Y”. Nem való mikrofon elé, aki képtelen a helyes beszédre!, fortyog.

Értem álláspontját. A „műsor műsorvezetője” redundáns szerkezet. A műsornak vezetője van, aki történetesen a műsorvezető (ha birtokos jelzős szóösszetételben adjuk meg státuszát).

Egyetértek Alfonzzal, de indulata bánt. Egy különben kitűnő rádiós ártalmatlan bakiján mérgelődni: értelmetlenül önmérgező magatartás.

Rémlik, lapszerkesztőségi korrektor koromban engem viseltek meg legkevésbé a helyesírási hibák, nyelvhelyességi tévesztések, szóhasználati bizonytalanságok; avagy legalábbis nem kárhoztattam miattuk az illetékes betűvetőt. Érzékenyebb kollégáim okkal észrevételezték az anomáliákat, de – ma is úgy gondolom – túlbecsülték azok jelentőségét. Nem dől össze a világ, ha egy-egy mondat tartópillérei megroppannak. Ráadásul: melyikünk ne volna vétkes – s nem csak grammatikai övezetekben?

Több segítséget nyújtunk a megítélő szigornál azzal, ha segítséget nyújtunk. Például a megértés – önismereti kalandnak is beillő – türelemjátékával.

Színpadias nagykabát

Alfonz, a barátom a szabályok elhivatott barátja. Ami nyelvi esetekben (is) félreértések forrása lehet.

Aki az óvodát [Óvodá]-nak, a szabadcsapatot [szabaDcsapat]-nak ejti, nem helyesen, hanem rendhagyóan beszél: a hiperkorrekció gyakori hibájába pottyan. (Amennyiben helyes alakot „korrigál” helytelenné.) Azt gondolván, betűk írják elő, hogyan beszéljünk; holott ez jobbadán fordítva áll: a szótárak és nyelvtanok csak követik a beszélt nyelv élő változásait – ezért változnak a szótárak és a nyelvtanok. Nem elő-, hanem leírnak.

A színpad is [szímpad], sőt [szimpad], hiszen a p, mely ajakhang, a könnyebb hangképzés érdekében magához közelíti az n-t, amely foghang – így az avval rokon m-et ejtjük végül (képzés helye szerinti részleges hasonulás). A szabadságot is mondjuk nyugodtan [szabaccság]-nak (ez az összeolvadás jelensége) – a kevéssé finom hangzás nem csorbítja a fogalom szépségét.

Nem kerülünk [csabdá]-ba (zöngésség szerinti részleges hasonulás), ha a [tejjes] hasonulástól sem fázunk.

Előbb-utóbb talán Alfonz is leveti nyelvhasználati [natykabáttyát].