A logoszféra vándorai

Az egész azzal kezdődött, hogy minden véget ért. April Clapton tizenhat éves volt, amikor rájött erre. S tizenhat és egynegyed, amikor a megoldást is elénk tárta.

Mi ért véget? Röviden: a világ. Kissé részletezőbben: a világ szépséges részletei. Mintha egy reggel arra ébrednénk, hogy eltűntek a fák. Minden fa. Mert elköltöztek egy barátságosabb bolygóra. Vagy csak barlangok mélyére húzódtak, míg elmúlik fejük fölül a humán veszély. Vagy visszaváltoztak istenekké, és most egyeztetik tapasztalataikat, a felhők fölött (avagy felhők alakjában).

Tehát a részletek.

Minden szépséges részlet.

Az apák nevetése megrozsdállt. A jambusok egymásba gabalyodtak, a rózsák színét elcsente egy szűnhetetlen alkony. Az eperfagylaltnak a vasárnapi ebéd után többé nem volt íze. A templomtorony szívverését már mindenki csak harangzúgásnak hallotta. Elfelejtettük fivérünknek szólítani a Napot. És nem értettük azokat, akik örömmel szolgáltak, és boldogan tűrtek.

April különleges – mert a kamaszokra általában jellemző – érzékenysége azonnal észlelte a bajt. És még különlegesebb – mert nemcsak a kamaszokra jellemző – találékonysága hamar kikísérletezte az orvosságot is.

Okos lány volt, könnyen kifejezte magát; s ami azt illeti, szavai tisztaságával le is taglózta a felnőtt-társadalmat. Tőle szereztünk tudomást a kézenfekvőről. Hogy nemcsak geo-, bio- vagy sztratoszféra övezi a Földet. Van egy legalább ennyire lényeges, mert minden lényeget érintő héja is a létezésünknek. A történetek, amelyek teremtenek. A versek, amelyek megvigasztalnak. Az énekek, hogy pár percre angyaloknak érezhessük magunkat.  A beszélgetések, a nevek, a válaszok. És az imák.

Ez az anyagtalan, de minden anyagnál erősebb nyelvi burok mint afféle verbális aura ölelte át s óvta tapintattal bolygónkat millió és millió éveken át.

Benne éltünk, anélkül, hogy törődtünk volna vele. Általa voltunk azok, akik. És hozzá lettünk hűtlenek. A szavak napvilágához, a könyvek kertjéhez, a nyelv angyalaihoz.

A logoszféra vándorai voltunk, akik sosem néztek a lábuk elé.

De még nem volt késő.

April Clapton pedig jó munkát végzett. „Írjatok, beszéljetek, énekeljetek, imádkozzatok, meséljetek – és hívjátok szeretetnek, amit közben éreztek” – szólt az üzenete. Minden idők – talán minden univerzumok – legnépszerűbb internetes körlevelét fogalmazta meg ez a fiatal minnesotai lány, aztán férjhez ment, Indiába költözött, és halhatatlan lett, mert arrafelé szeretik a fiatal, éles eszű isteneket.

Legalábbis így tartja az egyik történet a sok-sok új közül.

A programozó

Harminchetedik éve dúlt az egyetemes háború, amikor Greg, a nyolc per tizenkettes régió vezető hadi informatikusa ráébredt a megoldásra. Szó szerint így történt: este csaknem a halálba itta magát, reggel pedig üdvözült mosollyal vonult vissza irodájába.

Egy ósdi huszadik századi fantazmagóriát gombolt újra, a szimulált világok teóriáját. S öltötte egybe játékelméleti elképzeléseivel.

Ha a világunk virtuális valóság volna, a program készítője egyetlen gombnyomással – vagy legalábbis néhány parancskód átírásával – véget vethetne a háborúnak, gondolta. Ha a világunk nem virtuális valóság, nincs mit tenni: nekünk magunknak kell megteremtenünk a felettes univerzumot. És benne a Programozót. Gondolta, gondolom.

Hetekig dolgozott a projekten, mire – aggályosan figyelembe véve minden földi paramétert, lövegállásaink gyilkos topográfiájától a kitinpáncélos élőlények evolúciójáig – megírta azt a szoftvert, amelytől a helyzet megoldását remélte. A helyzet, vagyis a világ megoldását, vagyis újrateremtését.

Senkinek se szólt. Ne tartsák bolondnak. Ne állítsák le. Ne kényszerítsék módosításokra.

Egy kiadósabb szombati ebéd után (dohos kenyér volt néhány balszerencsés hangyával megszórva) egyszerűen fogta magát, és utasította a számítógépét. Hogy utasítsa az univerzumot. Hogy változzék olyan univerzummá, amelyben minden csak szimuláció és virtualitás és kegyes mesebeszéd.

Ennek három évszázada. Senki sem emlékszik már, hogyan köszöntött ránk a békeidő.

Sokan mendemondának tartják Greg históriáját. Mások kártékony és megkésett utópiának. Kevesen lehetünk, akik elhiszünk belőle minden szót, mert nincs más választásunk.

Hogyan is lehetne? A Legfensőbb Programozót nagyon elszomorítaná a hűtlenségünk.

A sors művészete

A gondolat teremti

a teremtett világot

mióta testesedni

egy mondat nekilátott

őselvek könnyű násza

a nehéz nevetés is

a csodát magyarázza

minden tékozló tézis

míg a szeretők kétrét

fektükben átrajzolják

az angyal géntérképét

a tenger horoszkópját

A zodiákus nélküled

Vitorláit ha itt a jel

a part kibontja

egy egész tenger indul el

a horizontra

világít mint a Jupiter

harmadik holdja

ének nélkül a fül süket

a száj kiszárad

fények nélkül a szürkület

eltömi szádat

a zodiákus nélküled

tucat vadállat

a szépséget a lét szabad

nyelveken írja

energiák szeánsza vagy

jógázó nyírfa

ha édent rajzol a szavak

akvamarinja

keresztülsuhog testeden

mennyei misztrál

a zenében ő lesz a zen

hegyben a kristály

kötött formádban szertelen

angyal a free style

a legutolsó ékezet

is elhelyezve

már napraforgómézeket

ízlel az elme

a földre ím megérkezett

az ég szerelme

(A hold hetedik tengere)

Mesék és interjú:

http://ujforras.hu/?p=2833

A lepke hieroglifája [2/2.]

– Károlyi Amy költészetéről –

A részletekben fölismert egész, a töredékes felé forduló teljességvágy, a kicsinységeknek adózó kozmikus kíváncsiság a versnyelvi magatartást a pálya egészén meghatározza. Ha mint a mindenségre tekintünk mindenre, legközönségesebb gesztusunk asztrális távlatot nyer („Gondold meg, kéz, / ki az ablakot csukod, / tárod, / milyen kozmikus mozdulat, / mellyel a mindenséget kirekeszted, / bebocsátod” – Ablak), s használati tárgyaink is mítoszi energiákból részesülnek („Kávéscsészéd is halhatatlan, / ha olyan helyre állítod, / mely a mindenség peremén van” – Összefüggések). Ez az alapállás magyarázza, hogy a személyes vallomásból költői hitvallás, abból pedig antropológiai alapvetés lesz: „Van, akit díszek, tárgyak, / engem vonalak inspirálnak. / A végtelenül egyenesek, / mik metszik egymást végtelenül, / hálóba fognak mindent belül, / a hálószemeken áttetszik / a teljesült és a hiába, / a tájfun és a gyereksírás, / a könnycsepp és a Himalája” (Himalája).

Milyen még ez a líra? Elfogadóan figyelmes a tárgyi, növényi, állati létezés iránt: „Természetesen legyen állatod, / állat nélkül steril a szoba, / de megtelik dzsungellel, villanyossággal / a szobatér, ha állat otthona” (Állat). E figyelmesség teszi, hogy a költői pillantás olyasmit is észrevesz, amit misztikus belső szemek szoktak – a lényegek mögötti lényegek valóságát: „Fű felett száll a lepke, / fél lépéssel mögötte árnya, / a lepke hieroglifája, / a lepkénél is lepkébb lepke” (Lepke).

Mindeközben létköltészeti elhivatottsággal veszi szemügyre, írja körül, bírja szóra legnagyobb kérdéseinket. Ez azért különös teljesítmény, mert legnagyobb kérdéseink csábítanak a legsemmitmondóbb válaszokra. Lett légyen szó szerelemről, halálról, gyászról, az időről és az elmúlásról, az anyag és az anyagtalan és a semmi és a minden ködös bizonyosságairól. „Egyszer mindnyájan szegények leszünk / és névtelenek, mint a szerzetesek / szegény, mondják majd a nevünk helyett” – olvassuk egy helyütt Kosztolányi kései, nagy részvétlírája tónusában (Szegények). S nem lepődünk meg, ha másutt az angyalok, a szellemvilág, a spiritualitás, a metafizika horizontja nyílik meg, de korántsem dogmák, tanok, tételes teológiák útmutatása szerint. Az istenhit itt inkább alázatos misztika gyümölcse, mintsem megörökölt elvek esszenciája: „Az absztrakt Isten / nem jelent meg nekem / ismerem Istent / teremtményeiben” (XX. századi zsoltár); „Istennel találkozni egyszerű / Istennel találkozni bonyolult / vízzel találkozik, aki vizet iszik / vízzel találkozik a vízbefúlt” (Requiem élőkért).

Károlyi Amynál elvont létfilozófia és verítékes életbölcselet egymást föltételezi; s valami ítélettől s előítélettől mentes, mégis transzcendens vonzatú morál a gyönyörű végeredmény: „Valahol érik a gyümölcs. / Alig látszik, de mégis benne / a forma, lényeg, mi betölt. // Láthatóvá csak később fejlik / a tartalom, a fényes-édes, / mi elrejtetten senkié, / de, várj, egyszer mindenkié lesz” (Mindenkié); „Csak olyan lábat, ami csatangol. / Csak középutat ne, aranyból” (Mindent vagy semmit); „Egy kicsikét több irgalom, / egy kicsit kevesebb tudás” (Irgalom).

Minden mondani akar valamit. Minden beszél. De mi csak a beszédre figyelünk. A nyelvet elfedő nyelvre. Kivéve azokat, akiknek fülük van a néma lét énekére, és tolluk, hogy ahhoz partitúrát költsenek. A lírikusok közül se mindenki képes erre. Károlyi Amy azonban olyannyira birtokában volt e képességnek, hogy verseire pillantván első, boldog döbbenetünkben alig is állapíthatjuk meg, mi az, amit a papíron látunk: összetett szavak vagy összetett kezek.

Fesztelenebbül angyalokkal társaloghat-e költészet?

A lepke hieroglifája [2/1.]

– Károlyi Amy költészetéről –

Irodalom márpedig nincs. Pontosabban ha azt mondjuk, „irodalom”, olyasvalamire utalunk, ami csak látszólagosan létezik egyetlen szóval megnevezhető jelenségként. E látszólagos egységet a médium (a nyelv) azonossága teremti meg. Habár jámbor illúzióról, sőt hasznos tévképzetről van szó, érdemes belátnunk: vers és próza egy test, de két lélek. Szándékaik és eszközeik gyakorta ellentétesek. A vers kevés elemmel dolgozik, azaz válogat, kombinál, szűkít, végül kimond; a próza a bőség nyelvén szól hozzánk, azaz árad, tágul, átfog, végeredményben elbeszél. Alkotás-lélektani és befogadáselméleti szempontból egyaránt perdöntő e különbség. (S a drámai szövegeket és a határműfajokat még csak nem is érintjük.)

Károlyi Amy (1909–2003) költészete elemi erővel (mert elemi gyöngédséggel) eszméltet rá minderre; lévén egyszerre bölcs és szelíd, ugyanis szeretetközpontú. Irodalomtörténeti helyét az az egyedi tulajdonsága jelöli ki, amely egyúttal oly definiálhatatlanná is teszi ezt a kánoni hollétet: a nyugatos/újholdas/tárgyias vershagyomány összekapcsolása a keleti gondolkodás derűbe ágyazott éntelenségével, avagy egy univerzális misztika gyalogos evidenciáival. A Károlyi-líra további megkülönböztető sajátossága az a kísérletezően míves, szabadon kötött formavilág, amely számozással tagolt nagyszerkezetekben s két-három soros kiskompozíciókban egyaránt az „anyaghibáktól” sem ódzkodó alaktani műgond jegyeit viseli.

Allúziókban s hommage-okban gazdag életmű a Károlyi Amyé. A nyílt hódolattól („Kenyerünk Arany János” – Lobogó) a rejtettebb vendégszövegekig, áthallásokig, utalásokig idézhetők a példák.  Az Egyensúly című vers például egyszerre két Babits-szöveget (Ha nem vagy ellenállás…, Ősz és tavasz között) idéz meg – a továbbgondoló hála hangján: „Addig élek, míg ellenállok / északi szélnek, szaggatónak / addig élek míg földbe verhetsz / rózsa mellé rózsakarónak”. S van, hogy egyetlen, nem is tüntetően poétikus szó teremt lobbanásnyi kapcsolatot két mű között. Az érdemes utolsó strófája („Az a szó, mi is lehetett, / vagy szín volt, hangba forduló, / csak tudnám. Vagyis jól tudom, / azt érdemes volt az a szó” például Gergely Ágnes Gyújtópontjának zárlatával („Erőlködünk a képmáson innen, / az árnyakkal megtelnék egy hajó, / holott két kézzel átkulcsolható / az érdemes: Rembrandt Éjjeli őrjárata / vagy egy nappal horzsolta fa”) cseng össze.

Ars poeticákat, nyelvi önreflexiókat is szép számmal találunk. A kiművelt nyelv alakzatai, a „mézzel kevert vonzatok” (Ars poetica) Károlyi Amynál elsőrendűen valaminő emberen túli üzenet ígéretét hordozzák: „Valami hiba van a verseimben, / mindig van bennük valami / ember, táj és érzelem – / a szférák zenéjét / kívánnám hallani. // Amit csak a szórend mondhat el, / a mérleg nyelve, a billegő / és érzékeny ide-oda, / ami a versnek szféra-mód / kottázhatatlan dallama” (Szakmai). S megejtően emlékezetesek azok a szöveghelyek, amelyekben a szavak művésze – miszteriális indokkal – a hallgatás pártjára áll: „A tökéletes hallgat. / A tökéletlen énekel” (Szentencia); „Az érintés régebbi mint a szó, / az alma után nyúló mozdulat. / A szó kevés. / A vállhoz érő váll / több mint egy vers. / A szó csak tévedés” (Tévedés).