Ki ült már a pilismaróti parton,
az elfelejt a mennyország után
vágyakozni. Mert ott anyagtalanból
formázza elő a testet a szél,
lefújja róla kozmoszok porát,
s az anyaggá lett lényt fényekre bízza.
Ki ült már a pilismaróti parton,
ott ül azóta is, csak fantomlétét
vonszolja halott boltívek alatt.
Boltívet vonszolsz, fantom. Hát a fecskék?
Magaddá betegít az önszemlélet.
Mástól leszel más. Legmásabb pedig
az Azonostól. Másokkal a boldog
oly önazonos! Elmúlja magát.
Ki először vette észre az ént,
nézett elsőként a halál szemébe.
Egy tükör találta fel az időt.
A foncsor emlékszik az öröklétre,
s hogy valamikor ablak volt a van.
A forma a fény kudarca a térben.
Óperenciás Duna csobog bennünk.
