Képzeljünk
el egy idegen fajt, az intergalaktikus és transzdimenzionális világok egy nem
csupán különösképpen intelligens, de érzelmek s érzékenységek dolgában is
fölöttébb fejlett népességét. Képzeljük hozzá azt a cizellált sóvárgást,
amellyel tündéröltők óta kutatják a létezés értelmét, a világok okát, a nyílt
titkok közt megbúvó eredeti rejtélyt. S hogy végre a multiverzum zajaiból,
neszeiből, robajaiból és zörejeiből egyszer csak kiszűrnek valamit… Ami felől
pedig semmi kétségük: Isten szózata az. Oly tiszta, oly szép, oly végleges és
oly misztikus. S akkor útra kelnek, hogy elérjenek a megálmodott édenig, a
látomásos hagyományok ígérte beteljesülésig: a Hang Forrásáig. Midőn pedig a
csillagközi vákuumlabirintusban, az anyagtalannal bélelt hipertérben
nemzedékeken át bolyongván végül céljukig jutnak, ott azzal fogadja őket a
helyi populáció: nem szózat volt, amit hallottak, még kevésbé isteni beszéd,
hanem műalkotás egy gyalogos lénytől, akit ott úgy neveznek: zeneszerző. Claude
Debussy volna hát a keresett istenség? Képzeljük csak el zavarukat,
tanácstalanságukat, szomorúságukat. De rögtön hozzá kell gondolnunk valami
egyebet is: a planéta őslakosainak eszmélő döbbenetét, amikor udvarias rutinnal
lefolytatott metamuzikális vizsgálódásaik eredménye az idegenek állítását
erősíti meg: a kompozíció nem lehet kizárólag
emberi szív alkotása. Ki üzen tehát, s kinek hagy jeleket, amikor a Szirének vagy a Gyermekkuckó első taktusai felcsendülnek? Hagyjuk, hogy képzeletünk
elvégezze a szükséges teometriai számításokat, s csak a végeredmény fölött
örvendezzünk közösen.
