A szeretet eseménye

Öltöznek földangyalok meseszépbe

napba öltözött úrnő melegébe

íratlan ír szemükre szeme fénye

a világ a szeretet eseménye

Minden titkait

Tisztul a test istentudattá

tágul a tudat tiszta térré

minden titkait megmutatná

az Isten ha mindenki kérné

Mahagóni

Tobzódunk osztódó szavakban

holdfény gonoszság mahagóni

de mi haszna az oszthatatlan

egyet ízekre darabolni?

Dobozdal

A dobozban az a jó,

bármi lehet benne,

képregény és autó,

plüssalapú medve,

még a doboznál nagyobb

doboz is belefér,

már csak azért szurkolok,

hogy abban te legyél.

Hogyan legyünk angyalok?

Boldogságos angyalok,

békességet adjatok,

a szegénynek több derűt,

gyönyörűnek gyönyörűt,

az okosnak több okot,

a szelídnek több jogot,

kapjon a szív meleget,

a forróság szeleket,

aki szomjas, csobogást,

aki szeret, lobogást,

a kéz boldog remegést,

a száj hosszú nevetést,

gyertek közénk nevetni,

tanítsatok szeretni,

segítséget adjatok,

hogyan legyünk angyalok.

Ajánlás

Tám László és G. Tóth Károly könyvéhez (2013)

Zsebkönyvnyi album a Laudetur, a transzcendens szépség barátságosan kézbe simuló foglalata. Évszázadok kincses emlékezete sűrűsödik össze benne, hála a fotográfus és az irodalmár közös missziójának, szolgáló művészetének.

Mert a Fény munkatársául szegődtek mindketten: Tám László képei a Dél-Dunántúl szakrális tárgyi világát hozzák bizalmas közelségbe; s a szentség intimitását tolmácsolja G. Tóth Károly verseinek bibliás tónusa is.

A legszebb istentisztelet: szeretni, mint az Isten. A bizonyítékot, hogy ez a művészet eszközeivel is sikerülhet, az Olvasó kezében tartja.

Aki csak örökre

Az ember végül belátja,

hogy mindenki a barátja:

az is, aki a távolból,

az is, aki a táborból,

az is, aki a kisöccse,

az is, aki csak örökre,

az is, akinek szava rejtjel,

az is, aki maga a tenger,

az angyal is, ha madárlátta,

a madár is, ha fény a szárnya;

végül belátja mindenki:

mindenki szeret szeretni.

Hajtogatós

Hajtogattam, hajolva jóra,

papírmatrózt papírhajóra,

s amit a matrózom kitervelt,

a hajó alá papírtengert;

papírkincset papírszigetre,

hajótöröttet számkivetve,

flottát a papírhorizontra,

vízhatlan vízjelet a holdra;

papírbálnák, papírsirályok

lepték el a papírvilágot,

s ha támadtak papírkalózok,

matrózom elpapírhajózott,

árbockosár, iránytű, szélcsend,

egy font arany vagy épp csak fél cent,

minden papírból hajtogatva,

két óva kézben tartogatva;

papírból volt a hajnal pírja,

s most értem csak, papírra írva,

menekedvén papírviharból

én voltam a matróz papírból,

s te vártál rám a gyűrött parton,

a szád selyem, a szíved karton.

Kuan-jin tanításaiból (50–52.)

A mesék eredete

– Az anyák nem azért mesélnek gyermekeiknek, hogy elaltassák, hanem hogy felébresszék őket – mesélte Kuan-jin egy este.

Az alapállásról

– Minden percben készen kell állnotok arra, hogy megírjátok Isten életrajzát – mondta Kuan-jin.

– De hiszen az lehetetlen! – hüledeztünk.

– Én csak készenlétről beszéltem – mosolyodott el az istennő.

A válasz

Nem tudtuk nem észrevenni, hogy Kuan-jin mindig mosolyog.

– Honnan ez az állandó derű benned, Istennő? – kérdeztük.

És Kuan-jin a mosolyunkkal válaszolt.

Kuan-jin tanításaiból (47–49.)

A szerelemről

– A szerelem angyalszelídítés – mondta Kuan-jin, olyan hangsúllyal, mint aki viccet mesél, de a világot akarja megmenteni vele.

Ha a fák

– Ha a fák beszélni tudnának… – kezdte Kuan-jin, mi pedig feszülten vártuk a folytatást – …nem mondanának semmit – nevette el magát az istennő.

Azóta boldog gyanakvással sétálunk erdeinkben.

Fikció

– Egy történet csak addig fikció, míg ki nem találod – találta ki Kuan-jin a Hét Legfőbb Igazság egyikét.

Kuan-jin tanításaiból (44–46.)

Angyalkódex

– Angyalkódex a szív, de az ember még nem írástudó – mondta Kuan-jin, amikor a legfőbb tudományról kérdeztük.

Útvesztők

– Oly elveszettek voltunk, hogy már a labirintust se találtuk. Aztán eljöttél közénk – hajtottuk meg hálásan a fejünket.

– Ne feledkezzetek meg az elhagyott útvesztők szomorúságáról – válaszolta Kuan-jin.

Vesződség

– Miért vagyunk oly boldogtalanok? – kérdeztük Kuan-jint.

– Minden erőtökkel hadakoztok a boldogság ellen. Ez a vesződség tesz boldogtalanná – felelte az istennő.

Kuan-jin tanításaiból (41–43.)

Lábjegyzet

– A gyökér nem csak lábjegyzet a fához – mondta Kuan-jin egy szüleit megtagadó társunknak.

És nem mosolygott.

 Jézus őrangyala

– Ördögtanonc az ember, ha nem Jézus őrangyala – mondta Kuan-jin, amikor az előttünk álló utakról kérdeztük 

Hindu hajnal

– Sivatagi alkony vagy hindu hajnal: valamilyen fénymágia mindenki szívében lakozik – mondta Kuan-jin, amikor a lélek sötét éjszakájáról kérdeztük.

Kuan-jin tanításaiból (38–40.)

Rügyek

– Amerre jársz, a gyökerek is kirügyeznek – hajoltunk földig Kuan-jin előtt.

– A gyökérnek nincs szüksége rügyekre. Nekem nincs szükségem bókokra. Nektek nincs szükségetek rám – mondta ő, s tudtuk, az istenek nyelvén ez azt jelenti, nem hagy el bennünket soha. 

Álmoskönyv

– Milyen lehet a valódi világ, ha olyan álmokra ihleti Istent, mint a világunk? – kérdeztük Kuan-jint.

– Álmoskönyvvel álmodni vajon mit jelent? – kérdezett vissza az istennő.

Honvágy

– Milyen lehetett az a világ, amely modellül szolgált Istennek a teremtéskor? S mi lehet vele most? – kérdeztük Kuan-jint.

Kuan-jin szemében honvágy reszketett.

Kuan-jin tanításaiból (35–37.)

Aki tudja

– Léteznek angyalok? – kérdezte valaki Kuan-jint.

– Én nem tudom. De a vállad felett lebegő lény igen – felelte mosolyogva az istennő.

Attól van

– Isten attól van, hogy veled – mondta Kuan-jin, és szorosabban magához vont bennünket.

A hajnal robotosai

– Miért oly különösek a fények a kétkezi munkások arcán? – kérdeztük Kuan-jint.

– Mert korábban kelnek, mint az angyalok – felelte ő.

Kuan-jin tanításaiból (32–34.)

Tisztaság

– Tiszta lenni, mint az, aki tiszta akart lenni, s nem tudott – válaszolta Kuan-jin arra a kérdésre, melyet egy idegen vándor tett fel neki, ismeretlen nyelven.

Ragyogás

– Angyal súgta, ha gyémánttá válik a mondat a papíron – súgta Kuan-jin az írnoknak, akit elkápráztatott a betűk ragyogása.

Rossz kérdés

– Mit csinálok rosszul? – kérdezte egyikünk.

– Rossz kérdést teszel fel – válaszolta Kuan-jin.

Kuan-jin tanításaiból (29–31.)

Atlantisz kapuja

– Minden éjjelen belépünk Atlantisz kapuján. Kár, hogy csukott szemmel – mondta egyikünk.

Kuan-jin nem tiltakozott.

Amikor olvas

– A költészet Krisztus-ösvény. S még mindig nem tudjuk, hová vezet – panaszkodott egyikünk.

– Amikor olvas, angyal az ember – nyugtatta meg Kuan-jin.

Májusi tanítás

– Ne a szádat tátsd ki: a szemedet hunyd be, ha meg akarsz telni fénnyel – szólt Kuan-jin májusi tanítása.

Kuan-jin tanításaiból (26–28.)

Buddha és Krisztus

Szomorú volt, mint aki fél szemét eltakarva csak azt látja, hogy Buddha nevet, s nem vesz tudomást Jézus mosolyáról; szomorú, mint aki zöld almát tesz zsebre reggel, de este a holdat veszi ki onnan; vagy mint aki attól tart, hogy egyszer elárulják neki, ki lakik a harangban.

De Kuan-jin még őt is felvidította.

Akadály

– Az akadály is út – mondta Kuan-jin, ha tanácstalanságot látott arcunkon.

Hála

– Mézzel bélelt éden a szív, ha hála lakja – mondta Kuan-jin, ha félelmet látott arcunkon.

Kuan-jin tanításaiból (23–25.)

A gyertya imája

– Fényből lettünk, fénnyé leszünk – mondta Kuan-jin.

– Mit jelent ez? – kérdeztük.

– Legszebben a gyertya imádkozik közülünk – felelte ő.

Ima és meditáció

– A meditáció, ha helyesen gyakorolják: ima. Az ima, ha helyesen élnek vele: meditáció – szólt Kuan-jin.

– Akkor mi a különbség a kettő között? – kérdeztük.

– Semmi sem ugyanaz, de minden egy – felelte ő.

Krisztus és Buddha

– Egy apokrif irat szerint Krisztus buddhista volt. Igaz ez, Istennő? – kérdeztük.

– Buddha kereszténysége a bizonyíték rá – felelte ő.

Kuan-jin tanításaiból (20–22.)

Az elutazóhoz

– Ha írrel beszélsz, légy résen: sosem tudhatod, ember vagy tündér – mondta Kuan-jin egy társunknak, aki Írországba készült.

A maradóhoz

– Aki nem utazik Toszkánába, azért Toszkána jön el, fénynek, tavasznak, szerelemnek álcázva magát – mondta Kuan-jin egy társunknak, aki nem készült Toszkánába. 

Illúziók

– A valóság illúzió – mondta Kuan-jin.

– De az illúziók valóságosak – tette hozzá később.

Kuan-jin tanításaiból (17–19.)

A vak vándorok

– A rózsának sincs szüksége iránytűre, hogy megtalálja a napot – mondta Kuan-jin, amikor aggódva a vak vándorok sorsáról faggattuk. 

Forrás

– Ha tiszta a szomjad, egy szív majd forrással hálálja meg – mondta Kuan-jin erdei sétáink egyikén. 

Égbe vezető ösvény

– Mi a szerelem? – kérdeztük Kuan-jint.

– Égbe vezető ösvény – felelte ő.

– Hát a költészet? – faggattuk tovább.

– Égbe vezető ösvény – felelte ő.

– S az irgalom? – kíváncsiskodtunk nekibuzdulva.

– Égbe vezető ösvény – felelte ő.

– De csak addig lesz rájuk szükségetek, míg ki nem nő a szárnyatok – tette hozzá később mosolyogva.

Kuan-jin tanításaiból (14–16.)

Egyetemes teológia

Kuan-jin egy könyvet nyújtott át nekünk. Egyetemes teológia: ez állt a borítóján. Mikor fölnyitottuk, meglepve láttuk, hogy egyetlen szó áll minden lapján, ugyanaz az ige aranybetűkkel az összes oldal közepén: „Szeress!” Sírva borultunk Kuan-jin lába elé, ő pedig addig énekelt nekünk, míg el nem viseltük a könyv bölcsességét.

A szeretet kora

– Mondd, Istennő, mikor jön el végre a szeretet kora? – tettük föl a legfontosabb kérdést.

– Benne éltek a világ kezdete óta – döfte szívünkbe Kuan-jin a választ.

Pingpong

– A labda boldog a háló fölött, és boldog, ha az asztal lapját érinti, és boldog, ha találkozik az ütővel. A játékosok öröme ebből az örömből táplálkozik, még sincs magyarázat arra, miért allelujáznak minden szett végén az angyalok – tűnődött Kuan-jin, egy sportközvetítést nézve.

Kuan-jin tanításaiból (11–13.)

A házasságtörő férfi

A házasságtörő férfi meghajolt Kuan-jin előtt.

– Hogyan tehetném jóvá bűnömet? – kérdezte szikkadt, szomorú hangon.

– Szeresd a feleséged. S bocsáss meg a szeretődnek – válaszolta az istennő. – És nevess magadon – tette hozzá szelíden.

A bűn kígyója

– A bűn kígyója az angyalok kertjében is ott tekereg – mondta Kuan-jin. – Óva lépkedjetek tehát életetek ösvényén. Ha gyűlölitek a kígyót ahelyett, hogy szánnátok, ha rátapostok ahelyett, hogy megszelídítenétek, ha elpusztítjátok ahelyett, hogy fölszabadítanátok: vadakká lesztek, akik semmit sem értenek a világ bölcsességéből.

Csodálkozásunkat látva hozzátette:

– A bűn kígyója én magam vagyok.

Még nagyobb csodálkozásunk láttán nevetve bökte ki:

– És ti mindannyian.

Nem

– Amiben hiszünk, tőled tudjuk. Amit tudunk, érted hisszük. Mi szükséges még a megvilágosodáshoz? – kérdeztük az istennőt.

– Nem tőlem és nem értem. Nem hinni és nem tudni. Se szükség, se megvilágosodás – bocsátott utunkra Kuan-jin.

Kuan-jin tanításaiból (8–10.)

Kuan-jin tekintete

Egyik szemében föníciai tavasz, a másikban afrikai naplemente: így tekint a világra Kuan-jin, de a világ lehunyja szemét.

Az útról

– Merre induljunk? – kérdeztük az istennőt.

– Út minden – felelte ő.

Legyetek szelídek!

– Legyetek szelídek! – mondta az istennő.

– S ha kudarcot vallunk? – kérdeztük szorongva.

– Akkor legyetek áldottak – felelte ő.

Kuan-jin tanításaiból (5–7.)

Jézus

– Jézus értem is meghalt a kereszten – mondta Kuan-jin, amikor a Legfőbb Boldogság Forrásáról faggattuk. – Mégis élek – fejezte be a tanítását.

A fül első leckéje

– Meghallani, hogy a világ sír: ez a fül első leckéje – mondta Kuan-jin. – Aki így iskolázza éberségét, végül meg fogja hallani, hogy a világ nevet – tette hozzá később.

Az éhes tigrisekről

– Aki éhes tigrisek gyűrűjében meditálni kezd: bolond – mondta Kuan-jin. – Hacsak nem képes megtanítani meditálni az éhes tigriseket – tette hozzá később.

Kuan-jin tanításaiból (2–4.)

A világ küszöbén

– A világ a szeretet eseménye – mondta Kuan-jin. – Az emberfia azonban a világ küszöbén toporog és sír, s ezt hívja életnek, mert fél belépni a világba, amely élet és fény és szeretet.

– De a világ küszöbén toporgás is a szeretet eseménye – tette hozzá később.

A mennyek országa

– Kérünk, Istennő, mesélj a mennyek országáról! – szóltunk.

És akkor Kuan-jin szavak helyett körbemutatott. 

Orvosság

– Minden gyógyít – mondta Kuan-jin.

– Pedig senki sem beteg – tette hozzá mosolyogva.

Kuan-jin tanításaiból (1.)

Kuan-jin fogadalma

Kuan-jin, a Legfőbb Oltalmazó, az együttérzés bódhiszattvája, a kegyelem és könyörület istennője, a Részvét Szent Anyja, Kelet női Krisztusa, az ezerszemű és ezerkarú, a felemelkedett és megvilágosodott, aki a békességet és a tisztaságot és a szeretetet hagyta ránk, az öröklét kapujában állva épp mondani készült valamit, amikor meghallotta, hogy a világ sír. Megtorpant és elhallgatott, a költők és papok és gyermekek pedig ezer évek óta próbálják kitalálni, mit akarhatott közölni, mielőtt megtorpant és elhallgatott, megfogadva, hogy addig marad e világban, amíg egyetlen fűszál is sírva görnyed meg a létezés súlya alatt. Kuan-jin, a Legfőbb Oltalmazó, akinek füle volt a szenvedők jajára, azóta a költők és papok és gyermekek hangján szól hozzánk, gyönyörű süketekhez.

Hajlat

Mert végül nem marad
csak ami elveszett
csak összetett szavak
és összetett kezek

a világból egy hajlat
hol Isten is csak vendég
hallani ahogy hallgat
épp költi legszebb versét

a tudatlan is sejti
tudhatatlan a lényeg
végül nem marad semmi
csak mindenből a fények

Debussy népe

Képzeljünk el egy idegen fajt, az intergalaktikus és transzdimenzionális világok egy nem csupán különösképpen intelligens, de érzelmek s érzékenységek dolgában is fölöttébb fejlett népességét. Képzeljük hozzá azt a cizellált sóvárgást, amellyel tündéröltők óta kutatják a létezés értelmét, a világok okát, a nyílt titkok közt megbúvó eredeti rejtélyt. S hogy végre a multiverzum zajaiból, neszeiből, robajaiból és zörejeiből egyszer csak kiszűrnek valamit… Ami felől pedig semmi kétségük: Isten szózata az. Oly tiszta, oly szép, oly végleges és oly misztikus. S akkor útra kelnek, hogy elérjenek a megálmodott édenig, a látomásos hagyományok ígérte beteljesülésig: a Hang Forrásáig. Midőn pedig a csillagközi vákuumlabirintusban, az anyagtalannal bélelt hipertérben nemzedékeken át bolyongván végül céljukig jutnak, ott azzal fogadja őket a helyi populáció: nem szózat volt, amit hallottak, még kevésbé isteni beszéd, hanem műalkotás egy gyalogos lénytől, akit ott úgy neveznek: zeneszerző. Claude Debussy volna hát a keresett istenség? Képzeljük csak el zavarukat, tanácstalanságukat, szomorúságukat. De rögtön hozzá kell gondolnunk valami egyebet is: a planéta őslakosainak eszmélő döbbenetét, amikor udvarias rutinnal lefolytatott metamuzikális vizsgálódásaik eredménye az idegenek állítását erősíti meg: a kompozíció nem lehet kizárólag emberi szív alkotása. Ki üzen tehát, s kinek hagy jeleket, amikor a Szirének vagy a Gyermekkuckó első taktusai felcsendülnek? Hagyjuk, hogy képzeletünk elvégezze a szükséges teometriai számításokat, s csak a végeredmény fölött örvendezzünk közösen.

Mese arról, hogy a szomorúságnak is színe van

A kislány – az egyetlen kislány Álomvölgyben – arra ébredt, hogy nem látja a színeket. Először csak a takarója rózsaszín virágait látta szürkének. Azután a bordó-sárga falak mutatkoztak szürke-szürkének. Riadtan nézett tükörbe, és sejtelme igazolódott: saját arcáról is eltűntek a színek. Szürke szemöldök alatt szürke szem, szürke orcák és szürke, szürke, szürke száj. Ami most lefelé görbedt.

A kislány kiszaladt a szürke házból a szürke ég alá, és csak futott és futott a szürke ösvényen egészen a szürke almafáig. Ott lerogyott. Kimerülten, elveszetten, tanácstalanul.

Akkor egy szürke pillangó szállt a kézfejére.

– Miért szomorkodsz? – kérdezte pillangónyelven.

– Kifakultak a világomból a színek… – suttogta a kislány erőtlenül.

– Veled maradhatok, míg visszatérnek? – A pillangónyelv különösen alkalmas arra, hogy a legkomolyabb együttérzést is derűs hanglejtéssel fejezze ki. A kis lepke szavaiban ráadásul bujkált még valami… Valami kimondatlan, kimondhatatlan… Mintha titkos tudást rejtettek volna el a mondatok.

A kislány bánatosan nézett a jószívű lényre:

– Hát persze. És köszönöm, hogy… – Elakadt a szava. Ahogy ugyanis beszélni kezdett, föltűnt neki, hogy a pillangó már nem szürke. Sőt egyre színesebb, s mögötte a táj is visszanyerte színpompás lényegét.

– Látok! Újra látom a színeket! – kiáltotta boldogan a kislány. – De hogyan történhetett?...

S mert a pillangónyelv nem ismer lehetetlent, újdonsült barátja fölfejtette előtte a rejtélyt. Hogy néha nincs másra szüksége az ember lányának, mint egy másik ember lányára vagy fiára vagy lepkéjére. Mert az együttlétben kitisztulnak az érzelmek, megélesedik a szomorúság is, ettől sír, csak sír az ember lánya, a könnyek pedig úgy szűrik meg a fényt, hogy abból színek születnek, és marad belőlük bőven a zokogás utánra is, akkorra, amikor már mosolygunk, bizakodunk és élünk újra,

új színek között egy új világban,

mi, buta emberek és okos kicsi lepkék.

Az elveszett bolygó

Felderítőink gond nélkül szálltak le a Lótuszon, ezen a színpompás és barátságos bolygón, az Orchidea-galaxis egy akkor még föltérképezetlen szegletében, miután nem észleltünk ellenséges aktivitást, azaz minden okunk megvolt arra, hogy kozmodiplomáciai kapcsolatfelvételben reménykedjünk a helyi fajok szövetségével. Gond akkor támadt, amikor nem sokkal később a bolygó – eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Felderítőstül, forgástengelyestül, idegen civilizációstul. Két holdja egészen bizarr látványt nyújtott, amint a planéta alakú semmi körül keringett tovább rendületlenül. Bennünket majd’ megevett a frász.

A pandzsábi csillagászok, akik kétszáz éve felfedezték és nevet adtak ennek a csillagrendszernek, talán szolgálhattak volna magyarázattal. Nekünk szemernyi ötletünk sem termett.

Brandon kapitány válságtanácskozást tartott, amelyen a hajó tisztjei lakonikus hallgatással adták egymás tudtára, hogy legszívesebben mukkot se szólnának kétségbeesésükben.

Akkoriban egyszerű napszélregisztrátorként szolgáltam intergalaktikus kutatóhajókon. A kapitány alatt ez volt a hetedik utam. A Laudetur remek járgánynak bizonyult; technikai malőrökre semmi hajlamot nem mutatott, hiperérzékelői sem hibásodtak meg soha. A lefuttatott tesztek szerint most sem a szondák és letapogatók tévedtek. A Lótusz valóban nyom nélkül oda lett. A kérdés csak az volt, hogy hova.

A választ Angeltől kaptuk meg. Aki a felderítők egyike volt, mellékágon pedig a titkos szerelmem kétszáznyolc fényév óta. És oda lett. És társaival együtt meggyászoltuk. És ő ahelyett, hogy békés senkiként viselkedett volna, most határozottan békés valakiként lépett színre.

Éppen ebédeltünk. Tíz embert veszítettünk, tizenketten maradtunk, az étkező a megfogyatkozott társaság számára egyszerre lett mentsvár a benső káoszban és váróterem, amelyben egy csodás magyarázat eljövetelében bíztunk.

– Hallotok? – kérdezte akkor Angel szelíden.

Félrenyeltem a szintetikus szilvás gombócot. Úgy láttam, másokat is váratlanul ért a bejelentkezés. Brandon kapitány arca a virtuális mogyorókrémes tálban landolt; a navigációs segédtiszt szájában jéggé dermedt a pszeudoszörp.

Angel pedig folytatta.

– Jól vagyunk. Mindannyian! És a bolygó is. Ne aggódjatok, és ne féljetek.

Nem a hangszórókból jött a hang, de nem is metahullámok lebegtek át az étkezőn. Rejtélyesen lehetetlen volt, hogy hallottunk bármit is. Az még inkább, hogy egy semmivé lett csillagmérnök szájából. Vagy bármijéből.

És amit mondott!

Megkövülten hallgattuk a csoda gyöngéd részletezését. Hogy a Lótusz érkezésünkkor épp abban a planetáris ciklusban járt, amelyet spirituális küszöbnek neveznek a dúsabb képzeletűek. S pontban akkor, amidőn Angelék leszálltak, vette kezdetét az átalakulás. A felemelkedés. A bolygóméretű transzmutáció. Mert nemcsak az értelmes fajok, de a fauna, a flóra, az ásványok, a gőzök és a gázok – minden felemelkedik, amikor addig rejtett egységük megérik rá. Az emelkedő rezgésszint fénnyé rajzolja át a létezőket, az egyetemes megvilágosodás magába fogadja a tér minden lakóját; talán a fantázia lényeit is.

Társaink választhattak. És a maradás mellett döntöttek.

S Angel most bennünket állított lelki-szellemi próba elé: minthogy az asztrális metamorfózis néhány órán belül hajónkig veti gyűrűjét, határoznunk kell. Eliszkolni fejvesztetten vagy fejest ugrani az ismeretlenbe, az anyagtalanba. Hazatérni épségben, avagy semmivé (mindenné) válni.

A hosszas vitát rövid szavazás követte.

Boldog vagyok, hogy sikerült dűlőre jutnunk.

Szeretők

Ahogy a fényeket a csakra

a test a testet befogadja

hogy csontig melegítsen

a metafizika

a szeretet az Isten

halmazállapota

Túl a sivatagon

Gyümölcsért nyúl a kéz

de fényt szakít a fáról

tanulj a szenvedés

metamorfózisából

égben gyökerezik

a jázmin és a rózsa

szárnyad a szirmaik

reinkarnációja

fogd magad szavadon

lelkesedj egész testtel

túl a sivatagon

dobog dobog a tenger

Zafír

Mesébe illesz ahogy illan

zafíros fényed jádeárnyad

angyal nyújtózik tagjaidban

adózik tested játékának

s akárha új ének születne

és minden holt nyelv benne élne

párás álmot suttog füledbe

az éjszaka mesebeszéde

bőröd alól édesded dzsungel

elődereng a szelíd káosz

éghajlatok népe vonul fel

hajlataid káprázatához

unikornisok tigrisfalkák

elfek és más égrőlszakadtak

áldozatukat bemutatják

a lepedőnyi sivatagnak

és társak válnak ki a falból

a Másik Oldal küldte őket

megóvni amit óvsz ha alszol

ködsárkányok háttal a ködnek

szabad lények serege árad

ágyad köré egymást tiporva

másvilágokat vonz a vállad

szépséges gravitációja

s mert a mámor nomád

poklok nadírja

a bűnök lajstromát

mégis radírral írja

felcihelődik bukott ördög

a szerelem jótét lidérce

hogy az angyalt ki napfényt őrzött

Holdkővárba visszakísérje

(A halandóság mítosza)

Kép és vers:

http://www.irodalmijelen.hu/2013-nov-18-1157/halandosag-mitosza-halmai-tamas-verse

Átváltozás

Ez abban az időben történt, amikor a lovag még nem volt lovag, a hercegnő pedig már nem volt hercegnő. Előbbi gyáva volt a próbákhoz. Utóbbi elunta, hogy tündér legyen és tökéletes. Így találkoztak össze a palota mögötti réten. A lovag (aki még nem volt lovag) kihúzta magát, mintha sárkányvárak ostromára készülne. A hercegnő (aki már nem volt hercegnő) egyszeriben újra tündér lett és tökéletes. Így varázsolt a szerelem lovagot a lovagból, és hercegnőt a hercegnőből.

Aki nem hiszi, sétáljon többet réteken!

Szolgálatkészség

– Érted mindent! – jelentette ki a lovag, és meghajolt.

A hercegnő elvigyorodott.

– Elmajszolnál-e mindennap ebédre egy szatyor eleven békát, ha szépen kérném?

A lovag megvakarta sisakja búbját.

– Bármit azért nem, úrnőm. Csak mindent! – vágta ki magát.

S hogy a további kellemetlen kérdéseknek elejét vegye, pusztán elővigyázatosságból tehát – szájon csókolta a hercegnőt.

Talán még ma is szeretgetik egymást, ha meg nem haltak vagy halhatatlanná nem lettek.

A tündér, aki kardigánnak öltözött

Álomvölgy tündére a Holdkő-barlangban lakott. Ez úgy hangzik, mintha igaz se volna. De igaznak kell lennie, hiszen mesét füllentésen kapni oly reménytelen vállalkozás, mint eltagadni, hogy vattacukorból vannak a fellegek. (A setétebbeket épp csak megpörkölte az égi cukrászat.)

Álomvölgy tündére a Holdkő-barlangban lakott, s legfőbb hivatali elfoglaltságai közé tartozott, hogy fénybe mártott ecsettel festette meg az ötödik évszak színeit, miközben teknőcöket tanított dorombolni. De mert ecsetje nem volt, teknőcök pedig nem éltek Álomvölgyben, teázott, énekelt és olvasott naphosszat, s ha kérték, örömest segített bárkinek veteményest gondozni és palacsintát sütni is.

Mindenki ismerte és szerette a tündért. Ez nem meglepő, hiszen a tündér is ismert és szeretett mindenkit. Néha azonban kedv gyúlt benne, hogy céltalan szórakozottsággal sétabotorkáljon végig a kis utcákon, a lankás ösvényeken, a kalácsforma háztetőkön. Anélkül, hogy fölismernék vidoran, ráköszönnének kalaplengetve, elkísérnék csapatostul. Szeretett volna egyedül bóklászni, könnyed és gondtalan suhanással, ahogy a fűszálak telihold idején.

Kitalálta, hogy álruhát ölt.

Először egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött, de akkor úgy üdvözölték, ahogy egy másik álomvölgyi tündérnek öltözött álomvölgyi tündért illik. (Álomvölgyben ő volt az egyetlen tündér.)

Ezután marcipánból gyurmázott magának gyűrűt, azt húzta az ujjára, hogy azt higgyék: egy marcipángyűrűt viselő idegen halad át a falun. Hamar kiderült, hogy ez az álca sem tévesztheti meg a nagyobb huncutságokhoz szokott lakosságot (beleértve Dr. Ernőt, a falu kutyusát: ő el is kobozta a bűnjelet, mert aznap még nem ebédelt).

Harmadjára sikerülnie kell! A tündér lelkesen fogott ötlete kivitelezéséhez. Bolyhos, hosszú, kinyúlt kardigánba bújt, éppen csak az orra látszott ki belőle (meg bizonyos tekintetben az arca, haja, nyaka, keze, lába). Manó vagy pékinas legyen a talpán, aki fölismer egy kardigánnak öltözött barlangi tündért!

Az első utcasarkon egy manó, a másodikon egy pékinas köszöntötte tisztelettudóan. Meg is jegyezte mindkettő, milyen csinos kardigánt visel. És még huszonhárman megjegyezték. Akik nem, azok toronyablakocskákból mosolyogtak le csöndesen a barlangi szépségre és szépséges kardigánjára.

Elszontyolodott a tündér, hogy nem tud észrevétlen maradni pillantásnyi időre sem. De nem volt tehetsége a szontyolodáshoz, a jólelkűség és a derű szoros szövetségesek.

A perdöntő furfang így jutott eszébe. Rögvest meg is valósította.

A falubeliek örömmel nyugtázták, hogy olyan tündér él közöttük, aki hamisságba öltözni nem akaró tündérnek öltözött.

A költészet is

– Tizenkét bekezdés Lator Lászlóról –

(I.) Lator László 1927-ben született Kárpátalján; első verseskötete, a Sárangyal csak 1969-ben jelenhetett meg; s utána is a ritkás, nagy versek költője maradt. Mellette műfordító, esszéista, egyetemi oktató, rádiós és televíziós műsorok közkedvelt szereplője. Tekintélyes életút, tekintélyt parancsoló életmű az övé. Előbbiből nem vállalhatunk részt. Utóbbiban örömmel merülünk el.

(II.) Érzéki tárgyiasság és személytelen gyönyör. Oximoronok jutnak eszünkbe, a széttartás szintagmái; nem azért, mert felemás befogadói élmény ejt foglyul, hanem mert tudjuk, s éppen Lator László verseiből tudjuk (amely versek más versektől és igéktől tudhatják): „Szavak mélyén a dolgok arca / megfejthetetlenül pihen” (Szél, 1947).

(III.) Ha van a létezésnek poétikája, a teremtésnek költészete, a mindenségnek nyelve: Lator László versei abba a hagyományba simulnak vissza.

(IV.) A létezés, a teremtés, a mindenség Latornál a szerelemben sűrűsödik össze; csak akkor, a ráismerés pillanatában, már pusztulásnak kell hívnunk.

(V.) Lírája úgy pogány, ahogy Weöresé, Juhászé vagy a kanadai fenyőerdőké: egyetlen istent sem zár ki magából.

(VI.) És úgy tárgyias és egzisztencialista és ontologikus, ahogy Babitsé, Pilinszkyé, Nemes Nagyé: az univerzum titkos szabályzatához igazított klasszicitás módján.

(VII.) Az „eszméltető, kegyetlen öntudat” (Újesztendő, 1952) poézise. Vagyis úgy intellektuális, ahogy a partra vetett tengerek vagy az eksztázis a szobrok mélyén.

(VIII.) „Hányféle üzenet az idegekben, / közölni azt, ami közölhetetlen” (Elváltozik, 2006). – „Van, hogy az elhomályosult jelentést / a fényes féleszmélet újraírja” (A tér, a tárgyak, 2002).

(IX.) A „pusztulással vemhes létezés”, a „szakadatlan teremtés” (Pompeji, 1963), a „test szűkülő világegyeteme” (Nem a halál, 1968), a „névtelen titok” (A kert, 1969) a „formába kényszerült anarchia” (Magányos cédrus, 2006), a „szeplőtelen égbolt közönye” (Úgy látszik, bűnbe estem, 1999), a „szorongató ideiglenesség” (Arc, 2006) – megannyi töredéknyi tökély, a nyelv kezes varázslata; véglegessé csiszolt törmelék valami kozmosz mögötti egészből. Mert az örökkévalóságot tékozoljuk el minden pillanatban, amikor nem a létezés közepében állunk.

(X.) Könnyű megfogalmaznunk, mi izgatja bensőnket, amikor a versbéli én benső izgatottságáról olvasunk: „az eltévedt jelek a feledékeny / idegek zilált gubancában” (Nem a halál, 1968).

(XI.) És nem nehéz rájönnünk, mi ölt alakot ebben a lírai beszédmodorban: „Valami öröklét, amit / csupán a test homálya érez” (A kert, 1968).

 

(XII.) Isten mindig és mindenbe szerelmes. Ez tartja életben a világot. S hogy a költészet is.

Delfinekkel és madarakkal

– Czigány György dicsérete –

1

Kevés lírikust ismerünk, aki a halálért is hálás. Aki úgy tud örvendezni, ahogy csak Mozart vagy egy önfeledt pitypang. Aki a pusztulást fénylő kiteljesedésnek látja, és mindenből, mindenből muzsikát hall ki. Keveset, mert egyet.

2

Czigány György (1931) a verseiben is zongoraművész, s a memoárjaiban is kamasz. Költeményei úgy érkeznek meg hozzánk, ahogy egy hajó / eseménytelenül, csupasz-fehéren – / delfinekkel és madarakkal / megjön az éjszakából. De nemcsak delfineket és madarakat hoznak: rakományuk gyöngécske gyertyák irgalma és irgalmatlan bizakodás, derűs bujaság és világon túli türelem. S mit találunk még e szellemi szállítmányban? Praktikus feladatot (hazát keresni / egy pillanatnak) és misztikus felismerést (egyszólamú lét felett másik táj, más idő / hever); beszámolót családi csodáról (szent és érthetetlen / a Zsófi-misztérium) és iránymutatást közösségi teendőkhöz (ezt az országot / józanul kell szeretni) – valamint a múló idő megszentelését poétikus hittel, hiteles poétikával: majdnem mosoly a pusztulás nyugalma… mikor a halál is teremtés… egy villanó mosoly legyőzi / a halál mozdulatait. E missziós hajókon, azaz a föl nem fogható / halálos szeretet némaságában fogan a ráismerő öröm is, hogy van hegedű! – s hogy létezik, elég ez / rémület vigaszához és reményhez; hogy ünnep lehet csak létezésünk / magvában boldog végtelennel; hogy nincs széle a létezésnek; hogy gyermekien / természetes a hála; hogy kalitkám is madár; hogy sírván is boldogok / Isten bohócai; hogy áldott, / ki az Úr nevében jő. Mindez persze rímekkel fölékszerezett dogmatika is lehetne – ha Czigány György nem volna egyúttal (s talán elsődlegesen) a boldog tanácstalanság költője is: Sivárak vagyunk, romlandók: miért / ölel mégis az Úr magához minket, / szeretetre méltatlanokat? / A választ senki se érti.

3

„A görögök nézték a templomaikat. Mi azért viseljük el a Luxembourg-kert szobrait, mert nem nézzük őket” – figyelmeztet Simone Weil. Czigány György versei úgy korszerűek (tehát kortalanok), hogy szemlélésükbe nem fárad bele a szem. Ez igen ritka jelenség. Érdemes volna alaposabban tanulmányozni. Hátrébb lépve néhány hétmérföldet, hűvös távolra, elemző olvasásra rendezkedve be. De még nem. „A szenvedély teljessége kizárja a reflexiót” – rögzíti Pascal. (És már nem.)

4

Kiderül, hogy amit szép fölöslegnek véltünk, az éltető szükséglete a teremtménynek. A pillanat vágyából az örök akaratába lendít át.

A magba zsugorított távval dolgozik.

______________________________________

(A kurzív részek Czigány György műveiből valók.)